A vörös regina: regény

Még dünnyögött valamit, de azt már nem értettem meg. Azután megdörzsölte homlokát, hátralökte fején a vörös haját és ismét kezébe vette szoknyáját, meg a szappant. Folytatni akarta a félbenhagyott munkát.

– Még csak ezt kell kimosni és az ingemet, azután készen vagyok.

Figyeltem a hangra, de a félelemnek most már legkisebb nyomát sem lehetett belőle kiérezni. Úgylátszik, hogy ezeknél a hallucináló betegeknél pillanatok alatt változnak az indulatok.

Kicsavarta a szoknyából a vizet és kidobta mellém a fűbe.

– Ez is megvan, még csak az inget kell kimosni.

Az ing még rajta volt. Egyéb nem is takarta tagjait, csak a szakadozott, rongyos ing, amelynek valaha fehér vásznába mintha játékos macskák karmolták volna bele a festéseket. A francia forradalom rémnapjaiban a csőcselék húzott ily rongyos ingeket a vesztőhelyre cipelt francia márkinők puderes vállaira…

Ez a kis vörös nem volt francia márkinő, a válla sem volt puderes, a bőre azonban oly fehér volt, hogy szinte világított a rongyos ing feslései alatt, mint a hó, ha rácsillog a nap.

Nyugodtan tekintettem rá és épen oly nyugodtan fordítottam neki hátat, amikor vézna alakjához képest aránytalanul kifejlett nagy mellei kiduzzadtak az ingből és a következő pillanatban az ing is átfordult a leány soványka hátán. Levetette, hogy kimossa. Ott vagyok-e még, vagy nem vagyok – nem látszott észrevenni. Ugy tetszett, hogy ebben a percben csakugyan nem volt rólam tudomása. Ki tudja, hogy zavaros feje hol kalandozhatott.

Megfordultam és visszamentem a bokrok mögé.

Ne lásson ott, ha öntudata ismét visszatér és képessé teszi a figyelemre.

Egy darabig csend volt. Hallottam, miközben ismét leültem előbbi helyemre a fűbe, hogy az ing kimosása elkezdődött. Csakhamar egy halk kacajt is fölfogott a fülem.

– Jé, mein Gott… ez nagyon rongyos.

– Ki nevet ott?

– Én! – kiáltotta vissza és megint kacagott – azon röhögök, hogy ebben az én szegény ingemben száz macska sem fogna meg egy egeret, annyi rajta a feslés. Huh!.. ha látnád, milyen! Nem is érdemes kimosni.

– De csak mosd ki! Ha megszárad, a fesléseket be lehet varrni.

– Mivel? Az ujjammal?

– Tűvel és cérnával – van nálam az is.

– Akkor kimosom.

Tíz percig megint csend lett. Amikor a mosás bevégződött, ismét megszólalt:

– Készen vagyok. Minden holmim ki van mosva és magam is ki vagyok mosakodva – a szappannak azonban fuccs!.. elfogyott. Nem maradt belőle egy csepp se. Már most mi lesz? Hogy jöjjek ki? Nem mutogathatom magamat meztelenül…

– Itt hagyom a bokrok alatt a köpenyegemet és visszamegyek a Standomra. Te magadra veszed a köpenyegemet és a holmiddal együtt utánam jössz. Verstanden?

– Ja, ja… verstanden! – hangzott a nevető válasz, amely azonban hirtelen ismét aggodalmassá vált – eredj odébb, míg fölveszem a köpenyegedet, de ne menj messze…

Erre már nem is válaszoltam. Lassankint mindenhez hozzá lehet szokni – még egy beteg elme kiszámíthatatlan ugrálásaihoz is.

– Nem leszek messze – kijöhetsz.

– Jövök! – kiáltotta aggodalmas sietséggel a leány – már künn is vagyok… de ne nézz ide…

– Eszem ágában sincs, hogy odanézzek!.. kiáltottam vissza megnyugtatva, miközben letettem köpenyegemet a bokrok alá és szép lassan, lépésben bicegve elindultam a nyírfám felé. Valóságosan is úgy gondolkoztam, amit beszéltem. Nem volt csak afféle tessék-lássék szólás, hogy eszem ágában sincs a kotnyeles kiváncsiság, mert csakugyan nem járta meg fejemet hasonló gyerekes szándék. Beértem annyival, amennyit akaratlanul is látnom kellett. Jobban szerettem volna, ha elméje zavaros műhelyébe tudtam volna belátni, hátha meg tudtam volna találni a hiányzó negyedik szeget. Sejtettem, hogy enélkül bajos lesz a dologból tisztességgel kievickélni.

Nem sántikálhattam messzebb tíz lépésnyinél és már megszólalt a bokrok mögött a leány nyugtalan hangja:

– Nit géh wát!.. Hol vagy?

– Mondtam már, hogy nem megyek messze… hát ne kiabálj, hanem gyere.

– Kumm schon!

Jött.

Nagyon furcsa figura volt szegény, nem tudtam kacagás nélkül megállni. Hosszú bakaköpenyegem legalább két arasznyira sleppelt utána a földön, – lépni sem igen tudott benne. Az ujjakat felgyürte, mégis alig látszottak ki belőlük a kezei, melyek a kimosott rongyokat markolászták. Botorkálva tipegett előre, biztosra vettem, hogy no, most-most botlik bele a köpeny aljába és esik orra.

– Ne röhögj, hanem segíts!.. – kiáltotta mérgesen, miközben megállt és odavágta a kimosott holmit a fűbe, – nem bírok menni is, meg ezt cipelni is. Folyton botlok… ebben a te hosszú kaftánodban.

– Köpeny az, nem kaftán.

– Azt mondom, hogy hosszú!.. Nem érted?

– Jó, jó…

Megint az okosabb enged. Fölszedtem a földhöz vágott nedves holmit és vittem.

– Eltranszferálom a ruhádat – gyere!

Elől én sántikáltam sérült lábammal, utánam Regina botorkált a sleppelő köpenyegben – de legalább most már biztosítva volt, hogy nem esik orra. Lavírozott is mindkét vékony karjával, hogy az egyensúlyt megtarthassa. Mondom, nagyon furcsa figura volt szegényke – hasonlított azokhoz a betlehemes gyerekekhez, akik faluhelyen alkalmatosabb maskara hiányában apjuk köntösébe bújnak és kócparókat nyomnak a fejükbe, hogy föl ne ismerjék őket. A nedves vörös haj majdnem akként festett a leány fején, mint egy oda nem tartozó idegen láng-paróka. Ha egy kis aranyfüstpapiros is lett volna benne – tökéletes lett volna a maskarádé. Bár hiszen így is elég nevetséges volt.

Istentelen pusztítást vittek végbe itt a shrapnelek – erdészszívem szinte fájt, mikor egy-egy derékvastagságú ágat kellett kikerülnöm, melyet úgy hasított le az az átkozott dög, mintha mesebeli kutyák szaggatták volna le a törzsről. Millió szilánk és forgács hevert mellette a földön. Némely helyen viszont egész kosárnyi letépett levél állta el az utat. Ezt a rengeteg falevelet mind a légnyomás csapta le a fákról. Már pedig ahány levél, annyi tüdő, amin a fa lélegzetet vesz. Egész sereg szép nagy fa fog itt elszáradni tüdősorvadásban. Saját külön Standom és jelenleg főhadiszállásom nyírfája is kapott egy-két shrapnel-suhintást a koronája fölé – nagyobb kár azonban szerencsére nem esett benne. Sajnáltam volna, hogy árnyéka nélkül maradok ebben az ismét hevesen letüző forróságban.

Odaérkezve, letettem Regina vizes holmiját a fűbe és levetettem a bluzomat. Igen ellepte homlokomat a meleg verejték – én bizony nem izzadok, ha nem muszáj, száz félbolond kedvéért sem. Nagyszerűen esett szellős ingemen át a levegő.

– Du hast es gut… bólintott fejével a leány, miközben lekuporodott köpenyestől a nyírfa alá – neked jó, de nekem nem jó, mert nem bújhatok ki ebből a kaftánból. Pedig nekem is olyan melegem van, hogy majdnem megsülök.

Láttam, hogy ez igaz. Piros volt, mint a pipacs, s a homloka tele verejtékkel.

– Türelem – biztattam jóindulattal – azonnal kiterítem homlidat a napra és nem vetek bele félórát, száraz lesz minden, mint a puskapor. Fölveheted és kibújhatsz a kaftánból… ha már zsidó kaftánnak nézed az én becsületes köpenyegemet.

– Arról van szó, hogy hosszú, – dunnyogta fejét rázogatva a leány – még mindig nem érted?

– Jó, jó…

– Minden kaftán hosszú.

– Bánom is én!

– Olyan hosszú, mint ez a tied.

Erre a makacskodásra már nem is válaszoltam. Elészedtem a vizes ruhákat és sorjában kiterítettem valamennyit a napra. Száradjanak.

Regina figyelemmel kísérte a manipulációt, de nem szólt közbe. Csak akkor szólalt meg, amikor észrevette, hogy nagykendőjét véletlenségből viszájára fordítva terítettem ki. Integetett, hogy fordítsam a színére.

– Az a szőrösebbik fele, az szárad nehezebben – magyarázta oktató hangon.

– Helyes, – válaszoltam engedékenyen – de a viszáján nem szívná ki annyira a nap.

– Nincs mit kiszívni rajta, – hangzott a fitymáló válasz – kopott rongy ennek a színe is, a viszája is.

Hm… már megint! Ez íme, megint annyira értelmes megjegyzés volt, hogy öntudatosabbat kívánni sem lehetett volna. Persze, hogy megint csak gyanakodva tekintettem rá – teringettét, hogyan is állunk hát voltaképen a bolondsággal? Hol vannak a határai? Melyik ösvény viszi kajla területre és melyik a normális értelemhez?

A kis vörös észrevette, hogy erősen figyelem.

Fintorgatta pisze orrocskáját és szintén figyelte minden mozdulatomat. Majd bosszúsan megrázta fejét és majdnem haragosan rám kiáltott:

– Mit nézel rajtam?

– Én-e?

– Igen, te!

– Nem szabad rád nézni?

– Szabad, de nem így.

– Hogy?

– Igy, mint te!

– Lám… hát én hogy nézek?

– Azt hiszed, nem tudom, hogy bolondnak tartasz?

Ohó!.. ez vágott, mint a kés. A hang is volt olyan éles, mint egy kés. A dühös tekintet is, amely a leány szemeiből arcomba metszett. Magam sem tudom… de egy pillanatra annyira megzavarodtam, hogy szinte megdöbbenve bámultam rá. A patvarba, mi ez? Csak nem az fog kisülni ebből a dologból, hogy voltaképen én voltam félbolond, amikor ezt a kis vöröst bolondnak tartottam? Nem, ez nem valószínű – igyekeztem magamat kellemetlen zavaromban megnyugtatni – ily emeletes szamár talán csak mégsem vagyok…

Letelepedtem egy üres történyesládára.

– Ne dühösködj, Regina – válaszoltam engesztelő hangon.

– Beszélhetsz… tudom én jól, hogy bolondnak tartasz, azért nézel így rám, mint Frau Mikelre a doktor… Frau Mikel azonban igazán bolond volt és amikor a doktor megvizsgálta és így nézett rá, mint te rám és amikor azt mondta neki, hogy Liebe Frau, sie müssen nach Lemberg in a Sanatórium géhén – hát akkor Frau Mikel úgy megütötte a doktor arcát, hogy csupa vér lett és belekapaszkodott szakállába is és jó csomót ki is tépett belőle… igen, azt tette.

– Szerencse, hogy nekem nincs szakállam.

A leány méltatlankodva rázta meg vörös fejét.

– Mondtam, hogy Frau Mikel bolond volt, aki ilyet is tehetett, mert gyermeknek, bolondnak minden szabad. Nekem azonban jó eszem van. Az én körmeim akkor sem mennének neki a szakálladnak, ha volna szakállad. Pedig megérdemelnéd… igen, megérdemelnéd! Mert most is úgy mereszted rám a szemedet, mint Frau Mikelre a doktor…

Elnevettem magamat.

– Rosszul látsz, Regina.

– Ná!.. Van nekem eszem.

Megint dühösködni kezdett. Apró szemei úgy égtek, mint a parázs. Elérkezettnek láttam az időt, hogy valamiféle tréfával üssem el a dolgot. Közben ismét és ezúttal végérvényesen eldöntöttem, hogy minden fel-feltünedező látszat dacára, mely az ellenkező mellett is bizonyíthatott volna – csakugyan betegelméjű teremtéssel van dolgom, akinek hisztérikus idegállapotát nem tanácsos ellentmondásokkal ingerelni. Eleresztettem tehát enyhítésül egy szeliden nyálkás komplimentumot:

– Szép arcod van, Regina – azt bámulom, ha épen tudni akarod.

– Mondtam már, – hangzott az erélyes válasz – hogy nekem beszélhetsz.

– Igazat beszélek.

– Butaságot beszélsz… dunnyogta a leány.

Aztán mondja valaki, hogy nem volt okom a gyanakvásra. Ez is épen olyan értelmes megjegyzés volt, mint az előbbi, amely nem ok nélkül hökkentett meg.

– Nekem is van egy kis eszem, Regina… iparkodtam a veszendő tekintélyt megmenteni.

– Tudom, hogy van, – felelte hirtelen a leány – nem is te vagy buta, hanem az, amit mondtál… az nagy butaság.

– Dehogy!

– Dehogy, vagy nem dehogy, nagy butaság… Még ha kisasszonyomnak, a nagy Reginának mondtad volna, hogy szép arca van… ezt érteném.

Míg beszélt, fölemelkedtem a töltényes-ládáról és a közeledő délre való tekintettel hozzáfogtam az ebéd elkészítéséhez. Egyszerű és felette gyorsan elvégezhető munka. Az ember megtölti a »kokeszli«-t (Koch-Kessel) vízzel, ügyesen ráhelyezi két lapos kőre, összegyűjt egy marék száraz ágat és gizgazt, alája rakja és begyujt. Ha leég, új száraz ág és új gizgaz mindaddig, míg a kokeszliben fölforr a víz. Akkor a bajonét végivel fölfeszít egy konzerves dobozt s a tartalmát beleszerkeszti a buzgó vízbe. Alkalmaz bele egy kis sót, hozzájárul egy csipetnyi fájn törött borssal és kész az ebéd, – tálalni lehet a világ legnagyszerűbb ennivalóját – a halhatatlan gulyást. Gulyás-konzervet főztem ugyanis, mert ez a legjobb. Jó a borsófőzelék-konzerv is – a gulyás azonban királya, sőt császárja ellenséges földön minden ételeknek, nemcsak azért, mert valóban jó, hanem tán legkivált azért, mert haza emlékezteti ízével és felséges illatával a messze idegenbe vetődött magyar katonát. Míg eszi és kenyeret mártogat belé az ember, – azt képzelheti, hogy valahol otthon, az Alföld valamelyik pusztáján, ülöget mellette a földön – előtte a bogrács, háta mögött a pihenő ménes, jobbkézt valahol a gémes kút, balkézt valahol a tanya… Ilyen nagy varázsló a gulyás! Nem csoda, hogy akkora előttünk a becsülete.

A Regina leány érdeklődve figyelte a menázsifőzés műveletét, s közben úgy izzadt szegény feje a meleg köpenyegben, hogy végre is megsajnáltam.

– Meleg van odabe, Regina…

– Egy darabig még állom, de nem sokáig – lihegte homlokát törölgetve.

– Várj, segítünk a bajon… biztattam vigasztaló hangon, mialatt a napra terített ruhákhoz járulva, megtapogattam őket, hogy szárazak-e már annyira, hogy föl lehessen őket venni? Az alsószoknya, meg az össze-vissza feslett ing már száraz volt, a többi holmi még nem. Ezt a két ruhadarabot azonban már föl lehetett venni. Felette szellős ruházat, de ebben a forróságban épen ilyen szellős ruházat a jó.

– Megszáradtak? – kérdezte élénken a leány.

– Az ingedet meg az alsószoknyádat fölveheted.

– Dobd ide, aztán fordíts hátat egy percre… fölveszem őket, különben rögtön megüt a guta ebben a meleg kaftánban.

– Köpenyeg az, hé, – nem zsidó kaftán – igazítottam helyre a köpenyegemen esett csúfságot harmadszor is.

– Nem érted, hogy arról van szó, hogy hosszú!.. – méltatlankodott neheztelve a leány.

– Jó, jó… ezt már hallottam.

– Hát akkor miért beszélsz?

Visszamentem a kokeszlihez és hátat fordítottam neki. Bújjon ki a köpenyegből és szedje magára szellős rongyait, nehogy valahogy Isten csudájára csakugyan meglegyintse a guta. Nem is pipacsvörös volt már az arca, hanem céklapiros – szinte lángolt a forróságtól. Nem is gondoltam volna, hogy ebben a vézna testecskében ennyi a vér.

Mire az átöltözéssel elkészült és rámkiáltott, hogy már szembefordulhatok vele, ha akarok – én is készen voltam a fejedelmi gulyással. Tálalhattam és azonnal tálaltam is. Teleraktam a sajkámat – ez a Regináé. Ami a kokeszliben marad, az az enyim. Két karaj kenyér, a nagyobbik Regináé. Egy kés meg egy bicska, a kés a Regináé. Két tiszta vászonkapca kineveztetik szalvétának, az egyik Regináé. Törölje bele pittyedt száját, ha a fejedelmi gulyás hasonlíthatatlanul kitünő ízű zsíros levével bemaszatolja. Mikor mindez készen volt, szembefordultam vele, hogy meginvitáljam a menázsihoz… de amint megpillantottam, úgy elfogott a kacagás, hogy nem tudtam szóhoz jutni.

NEGYEDIK FEJEZET

Nem tudok eligazodni a vörös Regina zavaros elméjében. – Standom paradicsomi nyugalma fölborul. – Menekülés egy közeledő őrjárat elől. – Az erdei barlang. – Kétségeim vannak, hogy ellenséges őrjárat elől menekültem-e, vagy szégyenszemre a mienk elől? – Mindenáron bizonyosságot szerzek.

Roppant siralmas figura volt szegény Regina rövid alsószoknyájában, mely a mosásban még jobban összement, meg a szakadozott ingében, melyet hasztalan fogott össze mellén, hogy minél kevesebb helyen villanjon ki alóla fehér bőre, mert bizony így is csak az nem látszott ki alóla, ami előtt az ember jóakaratulag szemet hunyt. Hát hiszen ebben nem volt hiány. Jóakaratulag szemet hunytam. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, mily aggodalommal iparkodik kihívóan előreálló melleit az ing rongyai mögé elrejteni… higyje, ha akarja, hogy efféle csekélységekre nem figyelek. Voltaképen nem is igen figyeltem – ez az igazság. Hozzászokhattam, mióta itt van a szemem előtt. Inkább a dolog ritka különössége foglalkoztatott egy-egy percre – okosabb megfigyelni való hiányában – semmint úgynevezett ingerlő vonatkozása a jellegzetes nőiességre. Ezzel igazán nem törődtem. Ami tőlem tellett, az mindössze annyi volt, hogy titokban meg mertem egy kicsit kritizálni a természetet, amely egy ily sovány és mindenképen vézna testecskét, mint amilyen ezé a Regináé volt, ily semmiképen hozzá nem illő női szépséggel tüntetett ki. Kárpótlásképen tette, vagy azért, hogy korlátlanul szeszélyes hatalmát a kotnyeles ember bámész szemeibe csillogtassa – én nem tudom.

Persze, nem emiatt fogott el ellenállhatatlanul a kacagás, hanem kócos vendégem általános külseje miatt, mely a maga siralmas rongyosságában módfelett hasonlított az én vidékemen szokásos madárijesztőkhöz. Nálunk felé szokás a madárijesztőkre efféle fehér rongyokat akasztani. Boldogult édesanyám is azt hitte, hogy a fehér szín hatásosabban riasztja el az ültetvényeire kiszemtelenkedő verebeket, mint a fekete, vagy a másegyéb színű ringy-rongy, amit az ilyen – egyébként semmit sem érő – madárijesztő-vázra ráakasztani szoktak. Nem ijeszt az vissza – másnap – már egyetlenegy verebet sem. Hamar megszokják – akárcsak én ezt a Regina leányt az ő szakadozott rongyaival és előre kevélykedő szép mellével.

– Könnyű röhögni!.. – fakadt ki haragosan – de honnan vegyek jobb ruhát, ha nincs?

Megnyugtattam, hogy tökéletesen igaza van. Nem járja, hogy nevetek. Könnyű a szegényt kigúnyolni, de nehéz felruházni, tanítja minden röhögő tökfilkó okulására a Szentírás is. Bizonyos, hogy ha nagytiszteletű Herepei uram meglátott volna, illedelmetlen magaviseletemért alaposan megpirongat. Azonban nagyon messze vagyon most tőlem a derék tiszteletes úr, a haragos Reginát pedig majd mindjárt kiengesztelem.

– Nem rajtad nevetek, Regina fiam, hanem a ruhádon… aminthogy te sem engem tartottál az imént butának, hanem csak azt, amit mondtam. Most tehát – kvitt! Nem tartozunk egymásnak semmivel. Akarod, hogy ne tartozzunk egymásnak semmivel?

– Jó, – bólintott békülékenyen – különben rád kellene támadnom, hogy ha utálatosnak tartasz így, adj jobb köntöst és akkor rögtön ledobom ezeket a rongyokat.

– Ruhig… ki tart utálatosnak? Most egyébként nem locsogunk többet, hanem ebédelünk. Itt a jó finom gulyás – egy püspök sem eszik jobbat! Bár ugyan olyan püspökről még nem hallottam, aki gulyást ebédelt volna.

Kikanalaztam a kokeszliből egy nagy porciót és beleraktam a sajkámba. – Nesze, Regina, egyél. Itt hozzá a kenyér is. Itt hozzá a kés is és itt a tiszta vászonkapca is – szalvétának. Nem igaz ember, aki jobbat akar nyujtani, mint amire képes.

– Ez a kincstári finom cinkanál meg arra való, hogy segedelmével e császári étel utolsó csöppjét is gondosan kikanalazd a sajkábul. Azután tisztítsd ki kenyérrel, ami még benne marad. Egyrészt azért, mert ekként semmi sem megy belőle kárba, másrészt így könnyebb kimosni. A katona mindenre gondol, Regina fiam, merthogy a sajkát neki kell kimosnia.

Szakadt ingecske, hiányos alsószoknya és minden egyéb tökéletlenség el volt felejtve abban a pillanatban, amint a párolgó étel nagyszerű illata a Regina fitos orrába csapott.

Oly mohón nyult a sajka után, hogy szinte kiütötte a kezemből.

– Add!.. Éhes vagyok.

Adtam és a kis vörös evett. Én is térdem közé fogtam a »kokeszli«-t és ettem, de persze sokkal lassabban, mint Regina. Azzal tátogtam el a közbeeső időt, hogy az ő leírhatatlanul egészséges étvágyában gyönyörködtem azalatt, míg evett. Apró gyöngyfogai a legnagyobb könnyűséggel intézték el a kemény kenyérhéjat. Nekem is hibátlan fogaim vannak, ilyen produkciókra azonban nem merném őket munkába állítani. Dicséretére legyen mondva, ezúttal mégsem »falt« úgy, mint néhány órával ezelőtt, amikor az erdőben levő búvóhelyéről ide merészkedett. A száját sem a kezefejével törölte le, hanem a szalvétával. Sőt még azt is észrevette, hogy a szalvétája voltaképen nem szalvéta.

– Mondd… új vászon ez az izé… wat soll i sagen?..

Intettem, hogy az, egészen új, – azonképen nyaralt a borjumban, ahogy még odahaza kifaszoltuk a többi Ausrüstunggal.

– Mert ha már a lábadon volt…

Utánozhatatlan grimace-ra fintorodott el egész arca.

– Ná?.. kérdezte gyanakodva.

– Ná, ná… ördögöt! – tiltakoztam erélyes nyerseséggel, – háborúban sok minden lehet, – de az már csak mégsem lehet, hogy használt kapcával töröljem le a számat. Akkor inkább letörlöm a kezem fejével, mint ahogy te, meg a többi paraszt…

Gondoltam, nesze vörös a gyanusításért, – kapsz a füledbe egy kis égő taplót. Azonban nem látszott tudomásul venni a fülébe elhelyezett taplót… nyugodt maradt, s csak soványka vállait vonogatta.

– Nem vagyok paraszt, – dunnyogta egykedvűen.