A vörös regina: regény

– Hát mi?

– Voltak itt katonák, – folytatta anélkül, hogy a kötekedő kérdésre választ adott volna – akik bántani akartak.

– Azok orosz kozákok voltak, lelkem.

– Igen, orosz kozákok!.. kiáltotta szinte rémülten a leány, s tágranyílt tekintete merőn bámészkodott a nyirfámmal szemben levő leégett tanya felé, melynek kormos falait egészen idáig jól ki lehetett venni, – jaj, azok az átkozott disznók… folytatta ijedt hangon – azok az átkozottak… azok az átkozottak…

Ohó! Sejteni kezdtem valamit.

– Mondja csak, kis leány, – fordultam hozzá legnyájasabb hangon – nem onnan való maga?

Kinyújtottam karomat és a porráégett tanya romjai felé mutattam.

A leány kimeresztett szemmel nézett a mutatott irányba.

– Igen, ott… Ott laktunk. Én is ott laktam. A néni is, – a többiek is ott laktak és most is ott laknak. Amikor azok a disznók jöttek, mind el akartunk szaladni, de csak én szaladhattam be ide az erdőbe… és a nénike bújhatott el valahova a Szidikével… a többieket megfogták… És azok most is ott laknak. Mert ottfogták őket a kozákok, hát most is ott vannak…

Valami ártatlanul bizakodó mosoly jelent meg e pillanatban a leány bágyadtan kinyíló ajkai körül.

– Most is ott vannak úgy-e? Te biztosan tudod. Nem voltak lángok… nem volt tűz… nem ordítozott senki… Nem is tudom, hogy miért szaladtam el. Te úgy-e itt voltál és bizonyosan tudod, hogy semmi sem történt és most is ott vannak a házban… Csak az én fejem nincs ott…

Csendesen bólintottam. Bizony, nincs…

Úgy látszik, ez a Regina meg van zavarodva. A rémület, amin átesett, kihibbantott egy szeget a fejéből.

Választ látszott várni zűrzavaros beszédére, mert ismét rám meresztette a tekintetét. Azonban mit mondhattam neki? Az igazságot? Azt saját szemeivel is láthatja, ha a romokban heverő tanya felé néz. Egyebet pedig ugyan mit mondhatok?

Jobb lesz másfelé kanyarodni ezzel a diskurzussal.

– Aztán hol bujkált maga, kis leány itt az erdőben, hogy senki se látta?

– A nagy barlangban.

– Van itt olyan is?

– Van.

– És mit evett ez alatt az egész hosszú idő alatt?

– Nem tudom, – válaszolta eltünődve – körtét… málnát…

– Egyebet nem?

– De igen… málnát…

– Ezt már mondta.

– Mondtam?..

Elfordította tekintetét és megint a tanya felé bámészkodott. Látta-e, nem-e, hogy ott minden korom, hamu és romhalmaz – nem bizonyos.

– Tudja mit, Regina, – rukkoltam ki egy indítvánnyal, abban a reményben, hogy hátha visszaugrik régebbi helyére a fejéből kihibbant szeg —menjen haza oda a tanyára, ahol lakott és nézze meg.

– Menjek oda?

– Bátran mehet, – nincs ott senki

– Megyek, de gyere te is… hangzott a gyanakvó válasz.

– Szívesen elkísérnélek, – fordítottam most már én is atyafiságos tegeződésre a beszédet – de ma még nem igen sétálhatok, mert fáj a lábam. Sántikálok, ha rálépek. Te azonban öt perc alatt odaérsz, mindent megnézel és azután megint visszajösz. No, kis Regina, egy-kettő… szaladj!

A leány felugrott.

– De hátha… azok a disznók… mormogta tétovázva.

– Rég elvitte azokat az ördög, bátran mehetsz!

– Bátran mehetek? Nem csalsz meg?

– Nem.

– Akkor hát… De itt foglak találni, ha visszajövök?

– Itt.

– Bizonyosan?

– Bizonyosan. El se tudnék menni, ha akarnék is, – mondottam bekötött lábamra mutatva – a sánta kutyát hamar utolérik.

Intett, hogy ez igaz.

– Jó, hát elmegyek… de mindjárt visszajövök.

Letette mellém a kendőjét és elindult. Eleinte csak lépésben, vigyázva, meg-megállapodva haladt és minduntalan visszanézett – később azonban, úgy látszik, mégis csak nekibátorodott és most már futva iparkodott a tanya felé.

Míg odajárt, ráértem okoskodni. Első gondolatom természetesen az volt, hogy mit kezdjek vajjon ezzel a megzavarodott elméjű teremtéssel? Itt tartsam? Elkergessem? Egyik sem látszott kivihetőnek. Mit csinálok vele, ha itt tartom és mi fog vele történni, ha elkergetem? Felette bolond história… Belerekedhet az ember gondolkozó elméje kerékagyig.

Ha időközben erre találna tévedni valami szekérféle a trénből, vagy egy patrull – átadnám nekik, hogy szállítsák el a legközelebbi faluba, ahol parancsnokságunk van. De hátha senkit sem hoz ide a jó szerencse? Mi a macskát fogok csinálni ezzel a félbolonddal? Mondhatom – buta ügy. Fogalmam sem volt róla, miképen lehetne belőle tisztességgel kievickélni.

Eközben valami kellemetlenül nehéz szag ütötte meg az orromat. Körülnéztem, hogy mi lehet.

Ahá! A kendő. A Regina nagykendője, amely mellettem hevert. Felemeltem és… hamar visszatettem. Csakugyan az illatozott így visszájára. Már most, ha a kendő ilyen, milyen lehet a lerongyosodott köntös, amely a testén van? Igaz, hogy ha valaki éjjel-nappal mindig ugyanabban a ruhában kénytelen maradni, nem lehet olyan illata, mint a gyöngyvirágnak – a vizet azonban azért teremtette az úristen, hogy használjuk. Víz pedig elég van itt hátrább a forrásnál, ahol az ingemet és magamat mostam.

Kerülj csak vissza Regina, majd odavezényellek.

Elég sokára került vissza. Beletelt jó háromnegyed óra, míg vézna alakját ismét megpillantottam. Maga elé tünődve, csendesen, minden izgalom nélkül jött keresztül a tanyától idáig terjedő legelőn és akkor is teljesen nyugodtnak látszott, midőn előbbi helyét ismét elfoglalva, egykedvű hangon így szólt:

– Ott voltam.

Vártam, hogy folytatni fogja, de nem folytatta. Csak bámult maga elé és hallgatott. No, gondoltam, szépen vagyunk! A kihibbant szeg visszazökkenése alighanem elmaradt… a valóságnak szemtől-szembe való látása, úgy látszik, mit sem használt. Nem gyújtott világosságot a fejében, nem oszlatta el az elméjére boruló homályt. Szegény Regina, sajnállak – de mi az istennyilát kezdjek egy félbolonddal?

Haszontalan elmélkedésemből megint csak az orrom zavart ki. Most, hogy a szegény lélek igen közel talált hozzám leülni, ismét csak úgy találtam, hogy testének illata egyáltalában nem hasonlít a gyöngyvirág illatához…

Ezen a bajon segíteni kell…

– Mondd csak, kis leány, mikor mosdottál utoljára?

– Nem tudom.

– Van itt lejebb, vagy huszonöt lépésnyire benn az erdőben, egy forrás. Jó sok víz van benne. Eredj oda és mosdj meg! Meg is fürödhetsz. Sőt meg kell fürödnöd, – ez szükséges.

Kikerestem kincses-raktáramból a szappant és átnyújtottam neki.

– Ennyi szappanom még van, – szívesen odaadom, bár nincs több, csak ez. De ne spórolj vele – használd!

Elvette, de nem mozdult.

– Nem megyek egyedül… mormogta fejét rázva. Félek, hogy eltévedek… Szeretnék tiszta lenni, de félek…

– Ugyan kitől?

– Azoktól… riadt fel összerázkódva és gyorsan, ijedten körülnézett.

Még mindig a kozákoktól rettegett a szerencsétlen.

– Hányadszor mondjam, hogy azokat a gazfickókat már rég elvitte az ördög! Azoktól ne félj, Regina.

– Ha elkísérsz és vigyázol rám – válaszolta tétován – elhiszem, hogy igazat mondasz és nem fogok félni.

Felugrott és azonnal indulni akart.

– Gyerünk! Amíg fürdök… te vigyázol.

*

Nem ütköztem meg a dolgon. Még csak illetlennek sem találtam a kívánságot. Ez a megzavarodott elméjű teremtés sem azért nem felelős, amit beszél, sem azért, amit csinál. A vak bizalom, melyet irántam érezni látszott, – öntudatlan ösztönnél alig egyéb. Valamely titokzatos eredetű benső sejtelem súghatta neki, hogy attól az embertől, akinek megpillantása nem riasztotta vissza az erdőbe – nem kell tartania, mert ez nem ellenség, hanem jóbarát. Micsoda különös sugallat lehetett ez ennek a boldogtalannak elhomályosodott elméjében – én nem tudom. Az állatok hasonló sajátságos – sohasem tévedő – bizalmáról bőséges tapasztalataim voltak, emberi lénynél most láttam effélét először és alighanem utoljára.

Nem is áhítoztam utána, hogy hasonló példával életemben még egyszer találkozzam.

Az is természetes, hogy ha nem tudtam volna egészen bizonyosan, hogy az úristen mindent meglátó szemén kívül más magamformájú értelmes teremtmény szeme nem láthat ide – nem vállalkoztam volna a dologra. Egy kevés hiúság még a legeszesebb emberben is lappang, – nem soroztam magamat a legeszesebbek közé, ennél mindig több eszem volt, de nem igen vágtam volna zsebre, ha okot adtam volna rá, hogy valaki kedvére kinevessen. Nevetséges figurává senki sem akar dicsőülni. Már pedig menthetetlenül nevetséges szürke »keresztes«-sé dicsőülök, ha valaki meglátta volna, hogy figyelő posztot állok egy leányzó közelében, amíg az fürdik. Ilyenkor nagyon mellékes, hogy ez a leányzó épeszű-e, vagy nem épeszű. Az emberi csufondáros hajlam csak azt szúrja fel a maga roppant hegyes gombostűjére, hogy két különböző nemű emberi teremtmény között – az egyiknek tartózkodó okossága, vagy szánalma – hasonló helyzetben – mindig nevetséges.

Látnivaló, mennyire igaztalan és durva kiforgatása ez a valóságnak, – de olyan második Szent Sebestyén még nem született erre a világra, aki sikerrel tudott volna szembeszállni a vidám tökfilkók kacajával.

Elindultunk.

A vörös elől, én utána.

Néhány lépésnyire azonban hátramaradt és ettől kezdve most már én mentem elől. Mutattam az útat. A járás nem ment valami könnyen, mert minden lépésnél biccentenem kellett egyet – kellemetlenebb fájdalmat mindazonáltal nem éreztem. Csontot tehát nem sértett a shrapnel-szilánk.

A forrás, ahová igyekeztünk, egy őspalából képződött domb tövében volt.

Összevisszanőtt, sűrű mogyorófa és fiatal égerbokrok zárták körül az alig pár méteres tisztást, melyen át a forrás bő vízere útjára indult. Aki nem tudta, hogy ezen az elrejtett helyen vizet talál, bajosan akadt volna rá a sűrűségben. A mi embereinket is csak a véletlen szerencse vetette ide.

Míg a forrás felé bicegtem, megkérdeztem a hátam mögött lépegető Reginától, hogy mit látott ott… ahol volt. Nincs semmi mondanivalója?

– Nincs, – hangzott az egykedvű válasz.

Hm… hát ezen csakugyan semmit sem segített a közvetlen szemlélődés.

– De csak láttad, Regina, hogy ott mi van? – firtattam tovább a dolgot.

– Láttam.

– No, és?..

– Meg is tapogattam…

– Úgy?

– Igen, úgy… Mindent megtapogattam a kezemmel. A falakat, a kormot, a hamut, a sok üszköt – mindent.

– Igy hát tudod…

– Igen, tudom, – hangzott ismét a közömbös válasz – tudom, mert mondom, mindent megtapogattam… még az elgörbült kapcsolóvasakat is, amelyek kilógnak a falakból. Gondolhatod, mekkora tűz lehetett az, amely ezeket a vastag kapcsoló-vasakat ennyire el tudta görbíteni.

– Nagyon gondolhatom, mert akkor már itt voltunk.

– Láttad a tüzet is?

– Persze, hogy láttam!

– Hát akkor tudod… Egy láng lett minden, amikor azok jöttek és mindent felgyújtottak. Mi szaladtunk. Én egyenesen az erdőbe szaladtam. A többiek… a többiek… Nem is emlékszem, hogy mi lett a többiekkel? Azt gondoltam, hogy a többiek most is ott vannak… de nincsenek ott. Senki sincs ott… láttam. Igaz, hogy nem is lehetnének ott, mert minden összedőlt, leégett, korommá vált… de ha nincsenek odahaza – hol lehetnek?

Megmondjam neki az igazságot, vagy ne mondjam meg? Nem mondom meg.

– Elmenekültek és most valahol biztos helyen vannak.

– Elmenekültek… biztos helyen vannak… Nem mondasz igazat.

– Nem-e?

– Nem… ismételgette szárazon a leány – nem mondasz igazat, mert azt még láttam, hogy megfogták őket… és összekötözték… és korbáccsal verték… Öreg gazdámnak csupa vér lett a feje, arca, szakálla… Ennyit még láttam, miközben futottam.

Ebből a mormogásból – mert inkább valami dünnyögő mormogás volt ez, semmint értelmes beszéd – legalább megtudtam, hogy ez a névtelen Regina cseléd volt az elpusztult tanyán, vagy ilyesmi. Esetleg valami távoli szegény rokon, akit a szörnyű véget ért jómódú család cselédnek használt.

Elhárítottam az utolsó bokrot is az útból és a forráshoz léptem.

– Itt volnánk.

Regina közelebb lépett a forrás medencéjéhez és bólintott.

– Ismerem ezt a helyet, – mondotta valamivel élénkebben, miközben vizsgatekintettel körülnézett és kendőjét ledobta a fűbe, – sokszor voltam itt a nagy Reginával.

– Még egy Regina?

– Igen, a nagy Regina. Ketten voltunk. Ő volt a nagy, én voltam a kicsi. A gazdám leánya volt ez a nagy Regina és zongorázni is tudott. Úgy kellett szólítani, hogy gnädiges Fräulein, különben megharagudott. De nem mindig. Ha jó kedve volt, megfeledkezett a gnädigségéről és úgy hancurozott, mint egy helytelen gyerek.

Úgy tetszett, mintha valami sápadt mosolyféle jelent volna meg e pillanatban a leány ajkai körül.

– Amikor ide jöttünk, ehez a forráshoz, – folytatta csendes, tünődő hangon, akadozva, mintha emlékeit akarta volna a fejét borító homályból életre kényszeríteni, – mindig helytelenkedett… igen… Itt mindig jó kedve volt a gnädiges Fräuleinnak. Hancurozott velem, letepert a földre és hemperegtünk… igen. Mint két kölyök. Aztán levetkőztünk, fürödtünk és akkor azt kérdezte a kisasszony, hogy kihez hasonlít inkább, Vénuszhoz… igen, Vénuszhoz… vagy Dianához? Emlékszem, Vénuszt és Dianát mondott… Én nem tudtam, hogy kik ezek, – erre szamárnak nevezett és azt mondta, hogy Vénuszhoz szeretne hasonlítani, mert az volt a szépség istenasszonya. Én azt mondtam, hogy szépnek úgy is szép, ha senkihez sem hasonlítja magát és ez igaz is volt… igen, ez igaz volt! Most is mondom, Mert igaz volt. Nem hiszed, hogy igaz volt?

Szinte rámkiáltott ezzel a heves és követelő kérdéssel, amely oly furcsán hangzott, hogy akaratlanul is elkacagtam magamat.

– Már miért ne hinném?

– Hiába röhögsz… kiáltott ingerülten, s pisze orra megint csak úgy fintorgott, mint a mókusé – és hiába nem hiszed, mert azért mégis szép volt… ha százszor nem hiszed is! Fényes fekete haja volt és olyan fehér bőre, mint a hó. Még az én bőrömnél is fehérebb, de nálam nem csoda, mert vörös a hajam, s az ilyeneknek mindig fehér a bőrük… mint a sületlen zsemle. Neki azonban fekete haja volt, s teste mégis olyan fehér volt, mint a sületlen zsemle. Piha… ez szép?..

Félbeszakítottam ezt a zagyva beszédet.

– Elég lesz már, kis leány, a kisasszonyból! Úgy sem ismerem és nem is fogom ismerni.

– Nem baj, ne sajnáld! – vágott szavamba fitymáló kézlegyintéssel – nem vesztesz vele… Mondom, hogy igen nagy volt. Valóságos tehén: mindene széles és húsos, zsíros karjai, nagy lábai, nagy melle, vastag combjai… Piha, ez szép? Szép, ha egy úri kisasszony akkora, mint egy vaskos parasztlegény? Volt akkora, mint te… igen, volt akkora, mint te.

Teringettét! Most legalább azt is megtudtam, hogy vaskos parasztlegény vagyok. Jól haladok.

– Fogj hozzá és ne beszélj többet! Itt a sok jó víz, nálad a szappan… egy-kettő! Én majd addig ide hátra megyek a bokrok mögé és egyedül hagylak.

– Jó, – bólintott fejével a leány – de ne menj messze! Csak annyira menj, hogy halljam a hangodat… különben nem maradok itt!

– Meglesz.

– Minden ruhámat ki fogom mosni, mert minden büdös… Nálad nélkül is tudom, hogy minden büdös, ami rajtam van, – nem kellett volna fintorgatnod az orrodat.

Lám… nem is gondoltam, hogy észreveszi. Ez egy kicsit megint megzavart és gyanakodóvá tett kócos vörös fejének igazi állapotára nézvést. Őszintén félbolond-e vajjon ez a furcsa jószág, vagy csak bizonyos dolgokra nézve hull ki fejéből a bizonyos negyedik szeg? A teljesen zavart ember nem figyel afféle csekélységekre, hogy elfintorítja-e valaki valami miatt az orrát, vagy nem fintorítja el. Ez megfigyelte fintorgásomat és a maga állapotának meghatározásában ugyancsak öntudatosnak mutatkozott.

– De baj van, hallod-e! – szólalt meg kelletlenül, – ha mindent kimosok, ami rajtam van, miben járok addig, míg a ruháim megszáradnak?

No tessék, hát ez is egészen értelmes beszéd. Igazi, tökéletes bolondnak nem jutott volna eszébe, hogy mit csinál addig, míg nedves ruhái megszáradnak, hanem Morelli kapitány úr »hudribudri«-ságával vakon nekifogott volna a paskolásnak.

– Míg a holmid megszárad, – adtam meg a választ, miközben előkészületeket tettem a távozásra – odaadom használatra a katonaköpenyegemet. Az leér a sarkadig. Még sleppelni is fog utánad.

A kis vörös egészen természetesnek találta az ajánlatot.

– Jó! – biccentett a fejével – menj és hozd el.

Elindultam.

– De rögtön gyere vissza! Különben nem maradok itt.

– Maradhatsz bátran, – szóltam vissza neki a vállamon keresztül – századszor mondom, hogy nem érhet semmi veszedelem.

– Nem, nem! Azok a föld alól is kibújnak… félek…

– Azok ugyan, akik akkor nálatok voltak, többé nem bújnak ki… No, de most fogj hozzá! Addig elhozom a köpenyeget. Minden ruhádat kimosd, Regina!

– Tudom, tudom! Nem kell századszor mondanod, hogy minden büdös… Mondtam már, hogy ezt úgyis tudom…

Vállat vont s fölbiggyesztette a száját. Azután hátat fordított és kezdte ledobálni magáról a rongyait.

Erre én is hátat fordítottam neki és belépve a bokrok közé, elindultam a nyírfámhoz, hogy elhozzam az ideiglenes, sőt felette »különleges« szolgálatra fölajánlt köpenyeget.

A majdnem állandóan észak-nyugati irányból érkező légáramlatot eközben meleg déli szélfúvás váltotta föl. Azért kell melléje ragasztanom a »fúvás«-t is, mert a szél nevét gyengesége miatt voltaképen nem érdemelte meg. A minapi meleget azonban így is visszahozta. Ez persze akkor vált egész pompájában érezhetővé, amikor rövid vártatva a nap is kisütött a gyorsan oszladozó fellegek mögül és nagyszerű ragyogását ismét az eddigi tékozló bőségben sugározta a földre.

A nyírfa alatt levő főhadiszállásomra való bicegés közben többízben megálltam és vizsgálódtam. Tekintetem azonban hasztalan kutatta végig a láthatárt, – sehol az életnek legkisebb nyomait sem tudtam fölfedezni. Mindenütt az előbbi nagy csend és mozdulatlanság – bármerre néztem. Valóságos Treuga Dei – isteni béke. Ez annyira különös és szokatlan tünemény gyanánt foglalkoztatta érzékeimet, hogy szinte lehangoltságot éreztem, megnyugvás és öröm helyett. Nincs hálátlanabb teremtménye az Istennek, mint az ember…

Főhadiszállásomon mindössze annyi teendőm akadt, hogy a számomra itthagyott konzerves ládát becipeltem az árokba, rálapátoltam a »Spaten«-nel egy csomó friss földet és sátort húztam föléje a pokrócomból. Legyen árnyékban, hűvös helyen. A konzerv jó dolog, de nem állja a meleget. A munka is jó dolog volt, amit végeztem, de kimászni az árokból már nem volt jó dolog, mert sérült lábammal kétszer is visszacsúsztam. Egy kicsit sziszegtem is eközben, mint a kígyó, ha a farkára lépnek… pontosan ott súroltam neki sérült lábamat az árok oldalának, ahol fájt. Tehát megadtam a módját és sziszegtem. A kígyó-hasonlat ugyan sehogysem passzolt ide, mert nem éreztem magamat kígyónak… legkevésbé azon halhatatlan paradicsomi kígyónak, aki Éva anyánk ártatlanságát megrontotta. Ennek az én mostani nyugalmas paradicsomomnak ártatlan Éváját én nem akarom megrontani.

Halt! Már kiabál is paradicsomom ártatlanja…

– Kumm zuruck!

Tölcsért formáltam szájam elé a tenyeremből és harsányan visszakiáltottam neki a saját furcsa német dialektusában:

– Kumm schon, kumm!

– Aber sofurt!

– Sofurt!

Úgy kellett lennie, ez a névtelen Regina most is irtózott azoktól a kozákoktól, akik már rég csendes emberek, be vannak kaparva a föld alá és soha többé esmmiféle gyalázatosságot el nem követhetnek. Ez a szegény lélek nem hiszi, hogy így van és most is látja őket, hiába próbálná neki az ember bebizonyítani, hogy hallucinál.

Alighanem itt kellene megtalálni azt a bizonyos negyedik szeget, amely kihibbant helyéből, sőt talán végkép ki is hullott…

Panyókára löktem vállamra a köpenyt és indultam vissza.

Szt… az ördög vigye el – már megint odasúroltam fájós lábamat, ahová nem kellett volna. Szó ami szó, de nagy nyomorúság az ilyen sebhelyes láb, ha még oly jelentéktelen is rajta a sérülés – hát még ha nehezebb csípés esik rajta. Mint azon a sok ezer emberen, akik csak ezen a vidéken estek össze… Valjon hánynak a kínlódása szárad ezek közül az én lelkemen? Bár hiszen épen így megnyomoríthattak volna engem is, ha jobban rám talál a balszerencse.

– Kumm sofurt… hol maradsz annyit! – csapott ismét fülembe a kis vörös hangja.

– Jövök!

– Azonnal gyere, különben nem maradok itt!.. – kiabálta mérgesen a leány – nem érted, hogy félek egyedül…

– Nem érted, hogy nincs mitől? Tudhatnád, hogy nem lehetek messze, ha a szavamat meghallod… tehát ne ordíts.

– Nem ordítok! – hangzott a még mérgesebb kiáltás – te ordítasz!

– Regina kisasszony, csendesebben…

– Nem vagyok Regina kisasszony… itt vagy?

– Itt.

– Hol?

– Itt a bokrok mögött.

– Akkor jól van… ha itt vagy. Te erős ember vagy, megvédesz. Nem engeded, hogy azok megfogjanak, mint ahogy a nagy Reginát megfogták. Regina kisasszonyt hárman is tartották, letépték róla a ruhát és röhögve cipelték a szénakazal mögé… Elhoztad a köpenyeget?

– El.

– De várakoznod kell rám, mert nem vagyok készen.

– Jójó… várok, csak moss ki ügyesen mindent. A kendődet is.

– Azt már kimostam.

– Hát akkor a többit. Nem kell kímélni a szappant.

– Ezt már mondtad.

– Most ismét mondom.

– Esel! Nem vagyok olyan buta, hogy elfelejtsem…

No lám! Ez a meghibbant lélek már le is szamarazza az embert. Mily megindító bizalmaskodás! És milyen gyorsan! Alig néhány órája, hogy ismerjük egymást.

Hallottam, hogy elkacagja magát, de nem törődtem vele. Az a fő, hogy szorgalmasan használja a szappant.

– Haragszol, amiért szamárnak neveztelek? – hangzott ki a bokrok mögül a kérdés – hegyesen, mintha egy kis kakas kötekedett volna.

– Dehogy haragszom – beszélhetsz.

– Hol vagy?

– Jobb lesz, ha dolgozol és nem beszélsz annyit.

– Azért én mosok, ha beszélek is. Nem hallod, hogy mosok? Csak azért beszélek, hogy ne menj el. Amíg felelsz a kérdéseimre, addig tudom, hogy itt vagy és nem vagyok egyedül… Hallod, hogy mosok? Most épen a szoknyámat mosom.

– Ráfér…

– Nu, ja… ráfér. Ezt én is tudom.

*

Egy darabig csend lett. A kis vörös csakugyan szorgalmasan mosott, mert ugyancsak nagy zajjal paskolta a vizet. Eközben mintha valami vékonyhangú dudolást is hallottam volna. Cérnavékonyságú cirpeléshez, vagy egy roppant finom penicilus élességéhez hasonlított-e inkább ez a dudorászás – nehéz lett volna eldönteni. Az én fülemre aképen hatott, mintha száraz fűszállal csiklandozták volna.

Megsokallván az állingálást, leültem a bokrok alá a fűbe.

Alig ültem azonban néhány percig, a vékony dudorászást rémült kiáltás váltotta fel.

– Uristen… segítség!..

Ohó a patvarba, mi ez? Amilyen gyorsan csak tudtam talpra ugrottam és széthajtva a bokrokat, szempillantás alatt a forrás körüli tisztáson termettem.

– Mi az? Mi történt?

A leány félelemtől eltorzult arccal, egész testében reszketve lapult a forrás széléhez és a szemközt levő bokrokra intett.

– Ott… egy ember…

– Micsoda?

– Egy ember… egy ember…

– Nem lehet az!

– Egy ember… Nézd, nézd! Egy ember…

Villámgyorsan átkutattam szemeimmel a közeli bokrokat, de nem láttam semmit. Minden mozdulatlan, csendes és békességes volt. Rögtön tisztában voltam vele, hogy képzelődik – nagyobb bizonyosság kedvéért azonban megtettem, hogy átmentem a másik oldalra és az összes ottlevő bokrokat egyenkint félrehajtogattam, hadd győződjék meg a saját szemével, hogy semmi oka sincs a rémületre.

– Rosszul láttál, Regina – nincs itt semmi.

– Ott lejebb… még lejebb…

Félrehajtogattam a meggyanúsított sűrűlevelű málnabokrot is, de persze, ott sem volt semmi.

– Látod, hogy nincsen semmi?

– Látom… mondotta megkönnyebbült, mély lélegzettel s most már valamivel bátrabban hajolt előre, hogy még mindig ijedt tekintetét a mozdulatlan bokrok sűrűségébe fúrja… látom, hogy nincsen semmi, de volt…

– Nem volt.

– De volt, volt!.. Láttam, hogy egy ember mereszti rám onnan a szemeit…

Ráhagytam – legyen úgy. Hiszen bizonyos, hogy vissza-visszatérő rémüldözési rohamában tényleg látta, amit más emberfiának normális elméje nem figyelhet meg. Nem ingereltem tehát az ellentmondással, amit az ilyen hallucináló betegeket rendszerint csak annál makacsabbakká szokta tenni.

Sehol sincs inkább helyén a bölcs közmondás, hogy az okosabb enged, mint hasonló esetekben.

– Fekete szakálla volt – dunnyogta lassankint lecsillapodva a leány – és vastag orra… és veres vércseszeme… Ez volt az, aki Regina kisasszonyt először ragadta meg és leszakította melléről a ruhát… Ez volt az a disznó… Ó, ó… erre a cudarra jól emlékszem…

Haszontalan fáradság lett volna, ha meg akartam volna vele értetni, hogy a szóbanforgó kozák szintén a rég elföldelt emberek közé tartozik, mert úgysem adott volna hitelt szavaimnak. Hagytam tehát, hogy beszéljen.