A vörös regina: regény

Szörnyű sors… de szörnyű akkor is, ha minket ér. Kölcsönbe megy. Minket sem pólyáz puha vattába a hadjárat… tehát voltaképen miért iparkodik kivirágzani szívünkben a szánalom?

Különös teremtménye a természetnek az ember. A legádázabb pusztító harci készség után – asszonyos ellágyulás. S ez mind belefér az öklömnyi szívbe. Mégis csak ez a legóriásibb műhely…

Őrmester úr Varga eközben még mindig megütközve figyelte a távolságban visszafelé bukdácsoló apró pontokat, azután szinte elkeseredve fordult hozzám, s hatalmas ökleivel ismét elkezdte döngetni az árok puha földjét.

– Hátrálnak, kérem… hátrálnak, a fene egye meg őket, ebben nem lehet kétség! Itt hagynak és nekünk nem szabad utánuk mennünk. Nem lehet velük véglegesen elintézni a dolgot és emiatt nem lehet hazamenni… Tetszik érteni, hogy mi ez? Itt muszáj maradni száz esztendeig, ha így megy! A suszterangyalát ennek a piszok világnak… ha így megy…

A közelben posztoló legények mind felénk pislogattak és suba alatt, titokban röhögtek a roppant haragos mesteren, akinek egészségétől duzzadó arca ismét el volt borítva a leggyilkosabb méreggel.

Ebben a pillanatban oly közel robbant szét fejünk felett egy bestia, hogy ösztönszerűen valamennyien hasra vágódtunk.

Lassan felemeltem a fejemet és körülnéztem.

Egy csomó apró galy és szétroncsolt levél hullott nyirfámról a nyakam közé. A shrapnel tehát valahol itt robbanhatott szét közvetlen közelünkben.

Utánam az emberek is felemelkedtek és szintén körülnéztek az árokban – elkárosodott-e vajjon valaki, vagy sem. Ilyenkor első dolog, hogy az ember önmagát is megvizsgálja, mert csak a vérről tudja meg, hogy megsebesült, – a sebet, amit kapott, jó hosszú ideig senki sem érzi. Rendesen úgy van, hogy mindig más mondja meg az embernek a bajt.

Most is így volt.

Baloldali szomszédom, egy jóképű parasztlegény, figyelmeztetett, hogy vizsgáljam meg a ballábamat, mert úgy nézi – vér szivárog keresztül a nadrágomon.

– Hejnye, a teremtésit annak a dögnek! – kiáltotta részvéttel a mester, mialatt hozzám sietve gyorsan lekényszerített a földre – bizonyos, hogy megcsípte a lábát… üljön csak le szépen, mindjárt megnézzük, hogy mekkora csípés esett rajta.

Ketten, hárman is hozzám siettek és egy-kettőre leszedték ballábamról a bakancsomat. Azt a foltost, amelyik szorított. Szerettem volna jót rúgni rajta…

Azután megállapították, hogy a shrapnel-szilánk egy kis hasítást »eszközölt« közvetlenül a bokám felett. Nem volt nagy dolog az egész. Szó sem lehetett róla, hogy ilyesmiért a Verband-Platzra engedjem vitetni magamat, jóllehet Morelli kapitány úr szigorúan elrendelte, hogy a legkisebb sérüléssel is azonnal jelentkezni kell. Nyilván arra gondolt, hogy a legények bizony nem mindig nyúlnak tiszta kézzel a sebhez és könnyen bepiszkolják.

A mester maga kötözte le sérülésemet. És ezt is oly ügyes kézzel »eszközölte«, mintha egész életében mindig effélével foglalkozott volna, pedig nehéz keze volt! Mint egy súlyos pőröly. Mégis oly könnyedén dolgozott a lábamon, hogy jóformán nem is éreztem az érintését.

– Igy ni, kérem! – mondogatta bátorítva – nincs semmi baj, főerdőtanácsos úr. Nyolc nap mulva a fene se fogja észrevenni, hogy az a piszok dög ide eresztette be egyik méregfogát. Kár a nadrágért, meg a bakancsért – mind a kettő véres lett.

De erre már belőlem is kikívánkozott a jogos harag.

– A bakancsért nem kár! Ezért a cudarért nem kár, hogy az ördög vigye el… bárcsak szétment volna.

Őrmester úr Vargát derült hangulatba hozta ádáz gyűlöletem a bakancsom iránt. Nevetni kezdett.

– Helyes, kérem! De akkor a lába is szétment volna, kérem. Ez pedig nem lett volna helyes, kérem.

Igazat adtam neki és szépen megköszöntem a szívességét.

– Nincs mit, kérem, – válaszolta szívélyesen – hálát kell adnia az úristennek, hogy az a büdös nem szakította le az egész lábát, mert azt is megtehette volna, kérem és akkor miképen tetszett volna odahaza ellátni a hivatalát, főerdőtanácsos úr?

Bizony, miképen?

Még csak most éreztem, mily különös hideg borzong végig a tagjaimon. Nem félelem volt ez, hanem valami furcsa borzadály attól a jövendőtől, melyet a mester rövid megjegyzése hirtelen szemeim – helyesebben szólva a fantáziám – elé rajzolt. Láttam magamat, mint mankóra szorult féllábú nyomorékot… Még a szívem is összeszorult.

*

Árkaink frontjában most mindenütt csendesség lett. Sem puskalövés nem esett, sem shrapnel nem vágott le több a hátunk mögött levő erdő épen eléggé megtépázott fái közé.

Rövid vártatva meghallottuk Morelli kapitány úr jeladó sípjának avizóját is.

– Mára schluss! – kiáltott oda a mester a fülelő legényeknek – elő a sajkákat, gyerekek és iparkodjék mindenki a menázsija után. Aki későn érkezik – keveset kap. Laufschritt!

Az emberek nevettek és sajkákkal felfegyverkezve, ugyancsak sebesen iparkodtak a század konyhája felé, nehogy a menázsi kiosztásához későre érkezzenek.

Az ellenségre senki sem gondolt. A távolból még sokáig áthangzott hozzánk az ágyúütegek dörgése, de az ember füle végre is annyira megszokja ezt a folytonos lármát, hogy már nem is hallja.

Végighordozva tekintetemet a nyugatra és észak-keletre eső láthatáron, megállapítottam, hogy az egész hatalmas vidék megtisztult az emberi hangyák nyüzsgésétől. Az ütközet messzire elhúzódhatott. A nyugatra eső dombokon semmit sem láttam. Az összes ágyúütegek eltűntek róluk, pedig mennyi volt! Egy láng volt órákig az egész beláthatatlanul hosszú vonal.

Most, ime, semmi. Mindenütt kopár dombhátak.

Eltűntek.

Este hét óra tájban sürgés-forgást vettem észre Morelli kapitány tábori sátra körül.

A visszaszállingózó legények azt újságolták, hogy parancs érkezett az ezredes úrtól, – azt tanulmányozzák a tiszt urak és amiatt van ott lenn a sürgés-forgás.

Úgy is volt. Morelli kapitány úr nemsokára ki is hirdette a parancsot, amely általános örvendetes fogadtatásban részesült, mert az azonnal való »Vorrückung«-ot rendelte el.

– Also, auf! – rendelkezett harsány hangon a kapitány – und sofort abrücken!

Bizony isten, magam is szívesen ráncigáltam megsérült lábamra a bakancsomat. Még meg is bocsátottam ideiglenesen a foltozott cudarnak – pedig ugyancsak haragban voltam vele – afelett való örömömben, hogy tovább mehetek innen.

Pedig korán örültem. Az istennyila sem csaphatott volna belém nagyobb rosszindulattal, mint az a parancs, amit néhány perc mulva maga Morelli kapitány úr közölt velem, aki tudtomra adta, hogy én nem fogok elmenni a századdal, hanem »megfigyelő és biztosító őrszem« gyanánt továbbra is itt maradok.

Borzasztó savanyú képet vághattam, hogy a kapitány úr is azonnal észrevette rajta a megrőkönyödést.

Hozzámlépett, megveregette vállamat és mosolyogva így szólt:

– Sajnálom, de erre a posztra különösen nyugodt és értelmes emberre van szükségem. Nem hagyhatok itt parasztlegényt. Önnek kell ittmaradnia. Megvigasztalhatom azzal, hogy amint lehet, azonnal berendelem.

Sarkonfordult és otthagyott.

Mehettem elkeseredésemmel panaszra a sóhivatalhoz…

És azután csakugyan otthagytak. Tíz perc mulva az egész század vidám dudorászással elindult észak felé – én meg, kezemben az írásos paranccsal, melyben teendőim voltak nyilván felsorolva – ottmaradtam árván a nyirfám alatt. Láttam, hogy Varga őrmester, Orgonás, meg a többiek sipkáikkal integetnek felém. Viszonoztam a búcsú-integetést, de abban a percben igazán nagyon el voltam keseredve…

A láthatár vonala mögött nemsokára az utolsó ember is eltűnt.

Egymagam maradtam.

Roppant hajlandóság fogta el összes érzékeimet, hogy valamit amúgy istenigazában földhöz csapjak…

HARMADIK FEJEZET

Az első nyugalmas éjszaka. – Beletörődöm sorsomba és nagymosást rendezek. – Fölbukkan és ámulatba ejt egy vöröshajú furcsa emberi lény. – Megtudom, hogy ezt a furcsa teremtést Reginának hívják és elméjében meg van zavarodva. – A vörös Regina szintén kimossa szakadozott köntösét és egy erdei forrás vizében megtisztálkodik. – A leány hallucinál.

Amikor végérvényesen és megapellálhatatlanul bizonyos volt, hogy csakugyan itthagytak és ezen most már minden kesergés hiábavaló, ismét leraktam magamról az imént hirtelen magamra szíjjazott Rüstungot és letelepedve nyirfám tövébe… kezdtem sehogy sem érteni a dolgot. Elég értelmes katona voltam rendes sorhadbeli fiatal koromban is, de soha efféléről nem hallottam, hogy a tovavonuló csapat úgynevezett »Verbindung«-nál egyébfajta embert is hagyott volna a háta mögött. Már pedig én nem voltam Verbindung, mert nem volt mit verbindolnom – utánunk semmi sem következett. Én legalább nem tudtam róla és nyilván a kapitány úr sem, különben ezt is értésemre adta volna. A szememet is hiába meresztettem, sehol a háttér hatalmas távolságában nem voltam képes semmiféle mozgást észrevenni – ennélfogva tehát ez idő szerint nem is volt ott semmi, amire figyelnem kellett volna.

És ennélfogva tehát mi voltaképen az én feladatom?

Miért hagytak itt?

Mirevaló ide olyan ember, aki nem lehet paraszt? Morelli kapitány úr világosan megmondotta, hogy erre a posztra nem állíthat parasztot. Lám… dehát miért nem állíthat?

Lássuk az írást, amit a kezembe adtak! Hátha attól okosabb lészen a haragos magyar. Mert igazán haragudtam, amiért épen engem ütött így tarkón a balszerencse. Bár hiszen a méreg csak ártani fog a szépségemnek… Okosabb, ha belenyugszom, amin változtatni úgy sem áll hatalmamban.

Kiterítettem a litografált írást a térdemre és végigolvastam az utolsó betüig. Magyar nyelven volt írva és amolyan utasításféle volt, vagy akart lenni, csak az volt a baj, hogy aki írta, vagy németből fordította, vagy nem tudott magyarul. Tréfából visszafelé is elolvastam, de így sem voltam képes az egészet megérteni. Itt-ott azonban mégis sikerült belőle kihámoznom a magot, s ebből a kevésből legalább annyit sikerült megértenem, hogy én itt tulajdonképen megfigyelő és biztosító őrszeme vagyok a századnak arra az esetre – ha a folyamatban levő események további fordulata közben esetleg vissza kellene vonulnia.

Hm… »a folyamatban levő események további fordulata közben«… Roppant világos! Csak tudnám, hogy mit kell alatta érteni? Egyéb baj nincs.

Mi lesz például, ha engem itt megtámadnak és elnémítanak? Hogyan adjam akkor tudtul Morelli kapitány úrnak »a folyamatban levő események további fordulata közben«, hogy erre a helyre jó lesz nem visszajönni, mert ezen a helyen addigra… hadjáratban semmi sem lehetetlen… akár egy egész regiment orosz is befészkelhette magát. Nem valószínű ugyan ez a lehetőség, de nem is olyan képtelenség, amit számításon kívül kellene hagyni.

Lassankint mindazonáltal megnyugodtam. Becsületesen meg fogom csinálni, amivel meg vagyok bízva – a többi nem az én dolgom. Bizonyos, hogy nem ok nélkül állítottak erre a posztra. Ennélfogva tehát az is bizonyos, hogy Morelli kapitány úr nem fog csalódni bennem.

Esteledett.

A tegnap óta csak igen mérsékelt meleggel letűző nap elérte a nyugati láthatár horizontját.

Arra, amerre lenyugszik – van Magyarország. Ha kissé délnek húzok egy képzeletbeli egyenes vonalat – van az én szűkebb hazám, szülőföldem és a kincstári erdőm. Két lusta kerülőm, lakásom, összes ingóbingóm és szegény Zsandár kutyám. Az egész kicsi mindenség, ami hozzám tartozik és amire gondolni szoktam. Királynak ország – szegény embernek alig egy tenyér. De ez a tenyérnyi birtok semmivel sem csekélyebb értékünk, mint bármely hatalmas királynak az ő országa. Ezt persze nem én mondom, hanem nagytiszteletű Herepei uram szokta mondani vasárnaponkint a templomunk szószékéről. Vajjon megszabadult-e már a nagytiszteletű úr a zsábájától? Igen panaszkodott, amikor utoljára beszéltem vele, pedig egyébként izmos öreg ember.

A kapitány úr egy láda konzervet cipeltetett árkomba, de nem nyúltam hozzá.

Amint a nap eltűnt a láthatár pereme mögött, kényelembe helyezkedtem nyirfám alatt és a magam kincseinek raktárából vacsoráztam pár szelet szalámit és egy karéj kenyerét. Azután leküldtem rá egy korty hazai szilvóriumot és vagy egy kupa vizet. Vizem volt elég, nem kellett vele takarékoskodnom. Húsz-huszonöt lépésnyire a hátam mögött levő erdőben elég bő vizű forrást fedeztünk fel az este – abból annyi vizet szerezhettem, amennyire csak szükségem volt. El is határoztam, hogy holnap reggel nagymosást rendezek és magamat is alaposan ki fogom mosni. A rajtam levő ing meg alsónadrág épen úgy rászorult a szappanos vízre, mint jómagam. Hát igenis, hogy hadjáratban ez a legdrágább gyémánt: egy szép tiszta ing. Aki még nem viselt testén négy-öt hétig egy inget – annak fogalma sincs róla, mekkora mesebeli drágakő egy szép tiszta ing!

Kilenc óra tájban magamra húztam takarómat és lefeküdtem.

Teljes biztonságban éreztem magamat. Eszembe se jutott, hogy meglepetés érhet.

Ma legalább még nem. Bármerre húzódott is az ütközet, valami éktelenül nagy távolságra mégsem lehetek a csapatainktól. Ugy okoskodtam, hogy ha talán megfordul időközben a hadiszerencse és a hátráló ellenség új erőre kapva – visszanyomja a diadalmasan előrenyomuló frontot, a visszafelé hullámzó ütközet legszélső mozgása úgyis körül fogja nyaldosni ezt a vidéket és én még jóidejében meg fogom tudni, hogy főhadiszállásom itt a nyirfám tövében többé nem bátorságos.

Addig azonban nyugodtan alhatom.

Meg is cselekedtem.

Nem telt bele tíz perc és már aludtam is. A háború óta ezen az éjszakán aludtam legelső ízben úgy, hogy egyetlenegyszer sem ébredtem fel, – sem pedig fel nem ébresztettek. Eddig minden áldott éjjel felvert egyszer-kétszer a hirtelen felhangzó alarm. Persze aztán hiába sült ki, hogy ok nélkül való riadalomról van szó – az álom egy egészséges darabja akkor már az ördögé volt.

Hold nem világított ezen az első igazán csendes és nyugalmas éjszakámon. Sötétségben feküdtem és sem a kabócák cirpelését, sem a mindenhol jelenlevő tücskök hegedülését nem hallottam.

*

Másnap reggel borult időben ébredtem fel. Nézem az órámat. Egynegyed kilenc. Hallatlan!

Alig akartam hinni a szememnek, hogy már egynegyed kilenc és én – mint egy princ – még mindig itt nyújtózkodom a takaróm alatt. Ez a csoda sem esett meg velem Isten tudja mióta, mert otthon is korán kelő ember vagyok. A felkelő nappal ébredek és a tyúkokkal megyek aludni. Most meg már egynegyed kilenc! Látszik, hogy a több hetes fáradság felhasználta a jó alkalmat és kivette köteles részét a kárpótlásból. Hát hiszen, helyesen cselekedte. Nem kergetett senki, uraskodhattam egymagamban, mint egy magányos kakuk. Még pedig – sánta kakuk. Mert bizony egy kicsit sántikálnom kellett. Megsebzett lábam nem sajgott valami túlságosan, rálépni azonban csak úgy tudtam, ha előbb biccenek egyet.

Semmi no, majd elmúlik! Az a fő, hogy tisztán le van kötve és nem piszkolódott be. És az a fő, hogy nem kellett ráhúznom bakancsot, azt a komisz foltost, nagy ellenségemet, akinek már százszor is megigértem, hogy nekimegyek a penicilusommal és vérét veszem.

Járhatok, ha tetszik, mezítláb is.

Sőt járhattam volna itt akár úgy is, mint ártatlan korában Ádám apánk a paradicsomban – nem sértettem volna meg vele senkinek a szemérmetességét. Magam voltam itt élő ember. Amerre szemem ellátott – mindenfelé mozdulatlan csend, béke és hangtalan nyugalom borult a tájra. Szinte álomnak tetszett, hogy azokon a lankás nyugati dombokon tegnap és tegnapelőtt este szakadatlanul dörgött és ordított a halál, s csupa tűzláng volt az egész nagy távolság egészen a láthatár legszéléig.

Mindennek még a nyoma sincs meg. Eltűnt, mint valamely rég szikkadó forró talajon a tavaszi eső.

Nekifoghattam az este tervbe vett nagymosásnak, nem nézte szorgalmas munkámat senki, csak a jóságos Isten.

Kiszedtem kincseim közül a szappant. Glycerinszappannal ugyan nem igen szokás inget mosni – más azonban nem volt. És ebből sem lehetett túlsokat elprédálni, mert csak egyetlenegy darabot birtokoltam. Az a derék vén Milecz grájzleros, akitől vásároltam, néhány száz kilométer távolságnyira köhécsel tőlem boltocskájának pudlija mögött, s nyilván bolondnak tartott volna, ha egy ekkora darab szappanért szívesen markába nyomtam volna tíz forintot. Pedig igazán szívesen megtettem volna.

Igy igen kellett takarékoskodnom a kinccsel, nehogy elfogyjon. A hideg forrásvízben nem is oldódott valami jól. Keményebb dörzsölésnek sem akartam kitenni ingemet, nehogy elszakadjon. Tehát inkább csak símogattam, lágyan és óvatosan, mint valamely drága selymet. Tisztának mindazonáltal tiszta lett a kitűnő ing – vagy legalább is tisztának látszott. Már az a tudat is roppant sokat ér, hogy ki van mosva.

Visszamentem vele nyirfám alá és kiterítettem a fűre. Száradjon. Ráér, nem sürgős – száradhat akár holnapig is. Ha majd a kegyelmes nap kibújik a fellegek mögül – az is fehérít rajta valamelyest. Annyi bizonyos, hogy ha életemben még egyszer hadbavonulok, fehér vászoninget nem viszek magammal.

Elhelyezkedtem szemben az inggel a fa alatt és épen a reggelim erányában kezdtem gondolkozni, amikor hirtelen olyan meglepetés ért, hogy majdnem eltátottam bámulatomban a számat. Egy pillanatig nem is akartam hinni a szememnek.

Egy emberi lény! Rajtam kívül ebben a nagy csendességben még egy emberi lény… Úgy bámultam rá, mint egy kísértetre.

Szoknyát viselt az istenadta, tehát leány volt, vagy asszony, de milyen rongyos! És milyen kócos. Milyen ágrólszakadt.

Amikor kibújt az erdő bokrai közül és megpillantott, egy ideig csak mereven nézett rám, mint a vad, ha a vadászt váratlanul meglátja és menekülésre már nincs ideje. Szinte látni véltem, mint tágulnak és húzódnak össze az orrcimpái… s mily sebesen dolgozik melle a félelemtől.

Azaz, hogy… ebben a pontban részemről alighanem tévedés történt. A rongyos teremtés – erről hamarosan meg kellett győződnöm – nem mutatott félelmet, mert csakhamar közeledni kezdett és néhány pillanat mulva közvetlen közelemben állt meg.

Most jól megnéztem.

Kicsiny termetű, lesoványodott, vézna lelkecske volt az istenadta, – bronzvörösbe játszó haja kócos kontyocskába volt felcsavarva fejére, de lelógott belőle halántékára is, a homlokába is. Bámész tekintetét úgy meresztette rám, mintha most látott volna életében először embert. Kicsiny, helyesen pisze orra mozgott, mint a mókusé. ha fintorgatva vizsgálódik. Cipője, harisnyája egy rongy és ugyanolyan volt szoknyája is. Akkora cafatok lógtak le róla, mint a tenyerem. Hol az Isten csodájába csavaroghatott ez, hogy ennyire megtépődött? Mert látnivaló volt, hogy bokrok, meg tüskék tépték össze rajta ily csunyán a ruhát. Annak a kendőnek a színét, amelybe burkolódzott – senki emberfia ki nem találta volna – pedig még ez a nagykendő volt rajta az egyetlen valamirevaló köntösdarab, a többiért mind összevéve sem adott volna többet a handlé öt hatosnál.

Gyereknek néztem és szemmértékre nem becsültem többre tizenkét-tizenhárom esztendősnél. Pedig lám, csalódhatik az ember! Amikor hosszas bámészkodás után egy lépéssel megint közelebb merészkedett és levette vállairól a kiismerhetetlen színű nagykendőt – láttam, hogy idősebbnek kell lennie: a szakadozott blúzt egészen kifejlett mellek feszítették. Ez annál furcsább volt, mert ezek a feltűnően előretolakodó, kemény mellek sehogy sem illettek ily gyerekesen fejletlennek látszó, kicsiny és – mondom – felette vézna teremtéshez. Szinte érthetetlen furcsasága volt a természetnek. Már pedig a természet mindig komolyan szokta intézni a maga dolgait és nem hederít rá, miképen nézi alkotásait a kotnyeles ember.

Megelégelve a bámészkodást, rászóltam anélkül, hogy ültő-helyemből megmozdultam volna. Azt hittem, hogy ha megmozdulok, megriad és elfut.

– Hát maga, kis leány, honnan kerül ide és hogy hívják?

Újabb hosszas bámészkodás, – ellenben semmi válasz.

Aha! Nem érti. Persze, ezen az idegen földön nem értik a magyar beszédet. Megismételtem tehát a kérdést német nyelven.

Erre felneszelt és erősen hunyorgatott. Valószínűnek látszott, hogy ért németül, mert belenyulkált kócos vörös hajába és megvakarta fejét, mintha az adandó válaszon gondolkoznék. Úgy látszik azonban, hogy semmi sem akart eszébe jutni, mert a válasz elmaradt.

Aztán újabb hosszas bámészkodás és újabb orrfintorgatások. Egy lépéssel megint közelebb jött. Azután összefogta szakadozott szoknyáját a térde alatt és hirtelen leült velem szembe a fűbe.

Elhatároztam, hogy mindaddig nem szólok most már egy árva szót sem, míg ez az én kis rongyos vendégem magától meg nem szólal. Elvégre az is lehet, hogy a németül hozzá intézett kérdést sem értette meg. Talán csak oroszul, ruthénul, tótul, vagy másféle nyelven tud. Én ugyan povedáltam egy kicsit tótul, de épen azokat a szavakat nem tudtam összekeresgélni, melyek a hozzá intézendő kérdéshez szükségesek lettek volna, – ennélfogva tehát nem állhattam vele szóba ezen a teleszájú nyelven.

További próbálkozás helyett inkább elővettem kincstáramat és kenyeret, szalonnát szelve – megkínáltam.

– Egyék, kis leány.

No, ezt látni kellett! Ezt a sietős, őszintén állati mohóságot! Valósággal kiragadta kezemből a kenyeret, mint egy éhes vércse. Szép fehér gyöngyfogai… ezek az egészséges fogak voltak szegénykén az egyetlen ékességek… egyszerre vágódtak bele a kenyérbe. Nem is harapta, hanem tépte és szaggatta, akkora sietséggel, mintha attól rettegett volna, hogy visszaveszem az adományt.

Biz ez a rettenetes mohó falás nem igen volt valami gusztusos látvány, de nem is volt annyira visszataszító, mint amilyen más – rendes – körülmények között lehetett volna. Láttam már ilyet. Láttam már olyat is, hogy egyik fiatal regrutánk, akinek valami másfél napig kellett koplalnia – egy darab nyers húst úgy lenyelt, mint valamely éhes kopó. Még azt se mondta, kukk!.. és már lenn volt. Igaz, hogy kapott is ezért a szamár viccért akkora pofont, hogy csak úgy zengett, de az a fő, hogy sem a pofon nem ártott meg neki, sem a nyers hús. Rendes viszonyok között mind a kettőt sokáig emlegette volna.

A kenyér hihetetlenül gyorsan elfogyott a leány nagyszerű fogai alatt – a szalonnát azonban csak megszagolta, de nem ette meg.

– Ez nem kell – szólalt meg német nyelven.

Különös hangzása volt a németségének, de csakhogy megszólalt. A furcsán bizonytalan, bámész – mondhatni – bamba nézése sem igen volt ínyemre, de legalább kinyitotta a száját. Ezzel az idegenszerű nézéssel egyébként nem tudtam tisztába jönni. Volt úgy, hogy tökéletesen butának találtam – egy pillanat mulva azonban oly sunyi és ravasz tekintet villant meg aluszékonyan lehunyt szemei szegletében, hogy akaratlanul is a róka jutott eszembe… Vigyázat! Rá fog szedni és meg fog csalni. A rókasághoz külszínre szükségeltető vörösség ott csillogott a hajában. Az is vörös volt – mint a rókáé. Igaz, hogy nem világos lángszínű, hanem sötétbe árnyékolt, mint az olvasztott bronz… de mégis csak vörös.

Ami különben azt illeti, hogy bármiféle rászedéstől kellenék tartanom, hát ez egyszerűen sült bolondság. Szinte resteltem, hogy ilyesmi eszembe jutott.

A szalonna helyett, amelyet visszaadott, még egy karéj kenyeret szegtem neki. Elfogadta és azt is épen oly sietve ette, mint az elsőt. Nagyon ki lehetett éhezve szegény.

– Kiadósabb lett volna szalonnával – próbáltam megindítani a diskurzust, – az ilyen katonakenyér szinte megkívánja a szalonnát. Nem akar? Szívesen adom.

– Nem kérek szalonnát, – válaszolta fejét rázogatva – sohasem ettem.

Amint tetszik! Visszatettem a szalonnát többi kincseim közé és megint csak az iménti kérdést intéztem hozzá:

– Most már, hogy nem éhes, megmondhatja, miféle szél fújta erre és hogyan hívják?

– Regina.

– Regina? Errefelé is szeretik a bibliai neveket, mint a székelység közt? Ott vannak efféle nevek. És aztán miféle Regina?

– Regina.

– Ezt már hallottam. De miféle Regina?

Ágrólszakadt vendégem rámbámult és megint csak megismételte a választ, de most már immel-ámmal, kedvetlenül, mintha sokallotta volna a kérdezősködést:

– Regina.

Lám, ez a vörös nem akarja a vezetéknevét megmondani. Csak nem tart valamitől? Vajjon mi az istencsodájától? És vajjon mi az istencsodájáért vagyok én kíváncsi a vezetéknevére… szeretném tudni? Hát nem mindegy nekem, akárminek is hívják?

Elnevettem magamat, annyira együgyűnek találtam a magam csacsiságat. A kis vörös Regina mintha gyanút fogott volna nevetésemre, mert egyszerre összerezzent, beharapta a száját és megint csak rámmeresztette tekintetét. Vékony karjai nekifeszültek a földnek, mintha fel akart volna ugrani, hogy elszaladjon…

– Sohse ugráljon, kis leány, – intettem neki a kezemmel is, a szememmel is – eszem ágában sincs, hogy bántsam! Nem volna szép, ha egy ilyen magamfajta nagy darab magyar katona bántana egy ilyen gyenge gyereket, mint amilyen maga.

– Nem vagyok gyerek… rázogatta fejét a leány.