Holdtánc

„Akárkik is azok a fickók, talán jobb, ha hagyjuk, hogy távozzanak a klubból, mielőtt visszamész táncolni.” - figyelmeztette újra Devon, miközben figyelte, ahogy Envy szemeiben felizzik a tűz. Szinte látta, hogy a lány teste megfeszül, annyira akar segíteni annak, akinek épp most okozott hatalmas fájdalmat... de egyáltalán nem állt szándékában elengedni. „Hogy hívnak?”

„Miért?” - kérdezte Envy, miközben kihúzta a kezét a férfi markából. „Hogy a tulajokkal kitilttathass a klubból?”

„Nem egészen...” – mordult sötéten Devon az ötlet hallatán. „De jobb lenne, ha a sokkoló a zsebedben maradna az éjjel hátralévő részében.” Nézte, ahogy a lány tekintete újra a monitorra vetült, hogy lássa áldozata már messze jár.

’Fenébe!’ – gondolta magában Envy, és nekivetette a hátát az ajtónak, hogy érezze a a zene rezgéseit a fán keresztül. Beleharapott az ajkába, mert érezte, ezúttal túl messzire ment. Eszébe jutott, hogy ma éjjel nem csak emiatt jött a Holdtánca, és azon mélázott, vajon ez a pillanat alkalmas-e arra, hogy rákérdezzen, van-e üresedés. Végül is, mit veszíthet? Gondolatban megvonta a vállát, mielőtt megkérdezte: „Nem tudod, esetleg van-e itt a klubban álláslehetőség?”

Devon nem tudta mosolyát, amely lassan kiült az arcára. Mit meg nem adna azért, hogy vele lehessen a ketrecben egy kis időre, hogy megpróbálja megzabolázni a lányban lévő tüzet. „Táncos vagy?” – kérdezte magában reménykedve.

Envy szemei tágabbra nyíltak, ahogy felvillant előtte a kép, ahogy látta a férfit táncolni, tovább gondolva érezte, a combjai közt feltámad a forróság... de sajnálatos módon, az arcán is megtágultak az erek. „Nem.” – szinte suttogta rekedten – „Nem táncolok. Pultos vagyok néhány közelben lévő klubban és arra gondoltam, beadom a jelentkezést, amíg itt vagyok.”

„Kár...” – húzta el a száját Devon, majd előrébb lépett és kihúzta az asztal egyik fiókját. Elővett egy jelentkezési lapot és odaadta neki. Még nem árulta el neki a nevét, de ha ki akarja tölteni az űrlapot, akkor minden információ meglesz, amire csak szüksége lehet. De mindenek előtt azt akarta biztosra tudni, hogy soha sem dolgozott az Éjfényben.

Nagyon elege volt, hogy állandóan küldenek valakit körbeszaglászni. Quinn volt az, aki véget vetett a vérpumák és vérjaguárok közötti barátságnak, így hát ő azon az állásponton volt, hogy jobban jár az összes vérpuma, ha messzire elkerülik az ő területét.

Valaki az Éjfényből küldte azt a lányt, akit legutóbb felvettek, és most, hogy meggyilkolták, a vérpumák a Holdtánc tulajaitól várják a választ... akárcsak a mocskos fakabátok. És persze volt akkora szerencséje, hogy az egyetlen éjjel, amikor itt dolgozott, pont azt kérte, hogy vele lehessen a ketrecben.

Devon kijjebb húzta a széket az asztaltól, hisz tudta, csak úgy tudja hosszabb maradásra bírni Envyt, ha megadja neki, amit kér. „Akár most is kitöltheted. És ha szerencséd van, reggelre már lesz egy új melóhelyed.”

Envy leült és homlokát megráncolva pillantott újra a monitorra. „Szerinted a tulaj látta, ahogy lesokkolózom Trevort?” – harapott az ajkába, miközben elképzelte, vajon milyen látvány lehetett. „Bárcsak ne tettem volna meg... Komolyan!”

Devon a szék mögött a lány fölé hajolt, mintha ő is csak a monitort nézné. Odahajolt a lányhoz, hogy ajkai a lány füléhez közel legyenek, amikor megkérdezi: „Ha a tulaj látta volna és rákérdezne, akkor mit mondanál?” Lassan és mélyen szívta be a levegőt, ahogy a lány illata körülölelte és beleborzongott, ahogy az érzés felforralta vérét.

Envy elkezdte elfordítani fejét, hogy felnézzen a férfire, de inkább abbahagyta. A férfi közelsége miatt furcsa és kellemes érzés támadt fel a válla körül, amely kisugárzott felfelé a nyaka oldalán. „Hogy harapós kedvemben voltam.” – mondta enyhén sóhajtva, ahogy érezte a forróságot erősödni a háta közepén. Ez a hapsi kikészítette az érzékeit. Nem tudta, hogy mi lenne a jobb, megfordulni és rávetni magát a férfira vagy inkább menekülőre venni a dolgot.

Devon szája sarka mosolyra húzódott, de nem változtatott a testhelyzetén. „Szóval, csak úgy, minden ok nélkül lesokkolsz bárkit?” Kifinomult szaglásával érezte a lány feromonjait, amelyek gerjedelme miatt szabadultak fel a bőrén át, és ettől ő is igencsak beindult.

„Nem.” – Envy nagyon megörült, hogy elterelhette a figyelmét azzal, hogy kivett egy tollat az előtte lévő tartóból és elkezdte kitölteni az űrlapot. „Csak azokat, akik komolyan meg is érdemlik.” – válaszolta éreztetve, hogy nem akar róla beszélni.

Devon felegyenesedett és leküzdötte vágyát, hogy kiragadja a lányt a székből és maga elé ültesse az asztalon. A lány hajának néhány fürtjét ujjai közé vette, ahogy azok lelógtak a szét támlája mögé.

Csendben figyelte, ahogy kitölti a jelentkezést és a lány válla fölött minden szavát elolvasta. Envy Sexton, és szerencsére az összes vérpumák vagy vámpírok által vitt klub hiányzott arról a hosszú listáról, amelyeket referenciaként megjelölt. Tudta, hogy néhány jól megejtett telefonnal könnyen el tudja intézni, hogy legyen szabadideje. Csak meg kell kérnie őket, hogy hagyják ki egy kis időre a munkarendből. Nem igazán szándékozott bárkivel is megosztani ezt a vadmacskát.

Envy végzett a papírral és készült felállni, de Devon a vállára tette a kezét, hogy még maradjon ülve egy darabig. Gyorsan átvette a papírt és elindult az ajtó felé.

„Maradj itt. Pár percen belül jövök a válasszal.” – Devon már fogta az ajtógombot, de megállt addig, amíg Envyre figyelt.

„Hogy hívnak?” - kérdezte Envy, azon tűnődve, vajon elvihetné-e ő a papírt a főnökhöz. Talán egyúttal megejthetnék a felvételi elbeszélgetést is.

„Devon Santos” – válaszolta, majd kilépett az ajtón, mielőtt bármit reagálhatott volna.

Tudta, hogy Nick az ajtó másik oldalán már várta, mert megérezte az illatát. Miközben odaadta a papírt Nicknek, csak annyit mondott: „Vagy egy új pultosunk.” Megvárta amíg Nick átnézte a papírt, bár tudta, hogy testvére ugyanazt ellenőrzi, amit ő is nem sokkal ezelőtt.

Nick már nem egy vámpírimádó csürhét zavart el és ki kellett dobnia egy belopakodott vámpírt is, így az megalapozta a rossz kedvét egész éjjelre. Gyűlölte a vámpírokat és minden olyan embert, aki elég idióta volt ahhoz, hogy velük lógjon. Mivel nem látott semmi arra utalót, hogy ennek a lánynak bármi köze lenne hozzájuk, valamint megérezve testvére felizgultságát úgy döntött, hagyja, hogy Devon intézze, mint a saját ügyét.

Végül visszaadta a papírt, és megjegyezte: „Mondd meg neki, hogy legközelebb a sokkolót hagyja otthon.” Nick egy pár pillanatra testvére szemébe nézett, mielőtt hozzátette volna: „Kat mondta, hogy járt azzal a csávóval, akit ’felvillanyozott’, és a másik... aki megbilincselte, az meg a bátyja. ”

„Az expasinál fegyver volt. Éreztem a szagát.” - Devon megráncolta homlokát és összehúzta a szemét: „Talán párkapcsolatnak mégsem volt olyan jó...”

„Jobb lesz, ha vigyázol vele.” - Nick csóválta a fejét, ahogy látta testvére szemének csillogását. „Ha akarod a csajt, akkor a te felelősséged, amíg itt van.” Nick kivillantotta fogait, ahogy hirtelen vámpírszagot érzett, majd minden szó nélkül elindult visszafelé a lépcsőn.

Envy idegesen nézett körbe és észrevett egy liftet, amit addig nem vett észre. Igencsak nagyot nézett, amikor meglátta, hogy kódzárral működik. Elkezdett a tollal játszani az asztalon és közben azon gondolkodott, vajon mennyit kell még várnia. Mindenképp meg kellett tudnia, hogy Chad tényleg letartóztatta-e Trevort vagy csak addig bilincselte meg, amíg kivezette a klubból.

Körbenézett az asztalon, hogy mivel köthetné le a figyelmét, amíg várakozik. Született nyomozó volt, akárcsak a bátyja, bár Chad próbálta leplezni tehetségét. Az igazság az, hogy Chadből nagyszerű nyomozó válhatott volna. Mindenkinek azt mondta, hogy csak egy egyszerű kommandós, de helikopterről is lehetett látni, hogy az nem volt igaz. Ő volt a bevetési egység vezetője.

Lenézett egy papírra, amit szórakozottan, az unalomtól vezérelve vett fel. Valami göngyölegszámla volt. Ahogy végigfutott a szeme a számlázási adatokon, meglátta a nevet az alján. Lecsapta a papírt az asztalra. Devon Santos... a picsába. Ő az egyik kibaszott tulaja a helynek és elhitette vele, hogy csak egy egyszerű táncosfiú.

Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó és lépett be Devon. „Mikor akarsz kezdeni?”

*****

Nick sietve átvágott a tánctéren, majd szinte felszaladt a bejárathoz vezető lépcsőn. A kelleténél nagyobb erővel csapta ki az ajtót és szigorú tekintettel meredt rá a férfira, aki át akart jutni a biztonságiakon. Mivel a kidobók legtöbbje szintén alakváltó volt, akkor is megérezték a vámpírok szagát, ha más jel nem árulta volna el őket.

Úgy tűnt, hogy az átlagos vámpírok megjelenése a helyi gót szubkultúra divatirányzatát követte. Bár a legutóbbi néhány hónapban körülbelül tíz olyan vámpír próbált besurranni, aki öltönyt viseltek vagy átlagos divat alapján öltözködtek. Épp emiatt hagyatkoztak inkább a szagra, mintsem a megjelenésre. Első számú szabály... a tulaj engedélye nélkül egy vámpír sem teheti be a lábát a klubba.

„Segíthetek?” - kérdezte Nick teljes professzionalizmussal, de csak az emberek jelenléte miatt. A férfi oldalra biccentette a fejét és olyan beteges vigyorral reagált, amitől Nicknek majdnem kifordult a gyomra.

„Szeretnék bejutni.” - válaszolta Raven, és közben pupillái megtágultak, ahogy megpróbálta különleges erejét használni, amely bárkit engedelmességre kényszerít, aki képtelen ellenállni a vámpírok bűbájának.

Nick lassan végigmérte tetőtől-talpig. A srác hosszú fekete hajának végét az arcéle alatt neonpinkre festette. Fiatal volt, talán huszonöt évesnél is fiatalabb, bőre fakó és a szemét erősen kihúzta. Ajkait és körmeit feketére festette.

„Elnézést, uram...” – kezdte Nick, miközben sziklaként állva figyelte a vámpír minden rezdülését. Testalkattól, életkortól függetlenül minden vámpír rendkívül veszélyes, önveszélyes dolog alábecsülni bármelyiket is.

„Raven, hívjon csak Ravennek.” – vágott közbe azon tűnődve, vajon meddig feszítheti a húrt egy vérjaguárral.

„Sajnálom, Raven, de tele vagyunk.” - szögezte le Nick, miközben ráfonta ujjait a bőrkabátja zsebében lapuló, kétlövetű derringer pisztolyára. Szentelt vízzel töltött ezüstgolyók vártak csőre töltve, hogy a hívatlan vendégek húsába marhassanak. A szája sarkában alig észrevehető, de szadista mosollyal nyugtázta magában az alkarjára erősített csontnyelű fapenge érintését.

„Akkor ez a sok ember miért áll itt sorba?” - kérdezte Raven, de közben látta, hogy a vérjaguár írisze egy leheletnyivel aranyszínűbbé vált.

Nick visszamosolygott, bár inkább hatott fogcsikorgató vicsorgásnak. „Ők előre lefoglalták a helyüket.”

- Raven szemei egy pillanatra világosabbá váltak, mintha dühének tüze szűrődött volna át. Nick lesétált a lépcsőn az utcára úgy, hogy Raven és az emberek csoportja közé érkezzen, majd közel hajolt Raven füléhez.

„Lépj le! Most, vámpír!” – suttogta jéghideg, nyugodt hangon úgy, hogy közben a fapengéjű tőr hegyét Raven bordáinak nyomta úgy, hogy senki se lássa. „Ide nem fogsz bejutni.”

- Nick visszalépett és kiegyenesedett, majd keresztbe fonta kezeit maga előtt úgy, hogy a lehető leggyorsabban tudjon döfni a tőrrel, ha a vámpír akár csak egyetlen rossz mozdulatot is tesz. „Sajnáljuk, uram, további szép estét!”

- Raven újra elmosolyodott, ez alkalommal szinte már kellemesen: „Ó, az lesz, biztosra veszem!”

Hátat fordított az ajtónak és elindult sétálva az utcán, kezeit fekete farmerjének zsebeibe csúsztatta és elkezdett egy baljós hangzatú dallamot fütyörészni. Amikor a vérjaguár a füléhez hajolt, látta mesterét beslisszanni mellettük egyenesen a klubba. Pedig már jó ideje nem is látta Kane-t. Tulajdonképpen hetek óta ez volt az első alkalom, hogy ’találkoztak’, bár többször is érezte magán mestere pillantását.

Ami viszont meglepte Ravent, hogy Kane önszántából sétál be ellenséges területre. A mester elmesélte neki, hogyan temette el élve a vérjaguár-klán. Azon tűnődött, ezúttal mesterének vajon milyen terve lehet?

’Egykoron csaló módon rád kenték a bűnüket, mesterem, de ezúttal teszek róla, hogy az ő kezükhez tapadjon a vér.’ - suttogta magának Raven egyfajta fogadalomként, mielőtt az árnyak közé olvadt volna. Tudta, hogy nem kell sokáig várnia. Még mindig érezte legutóbbi áldozata friss vérének szagát, ahogy a szellő vitte magával a Holdtánc felé.

*****

Kat végignézte, ahogy Chad és Jason kitámogatta pórul járt barátjukat a klubból... megbilincselve. Azt mondják, aki kíváncsi hamar megöregszik, de aki nem, az se marad fiatal... és egyébként is, tudnia kellett, mit terveznek a szerencsétlennel. Ha más nem, csak azért, hogy ennyi begerjedt pasi között ne ezen járjon az esze egész éjjel.

Az egyik mellékajtón kilépve ügyesen az árnyak között maradva követte őket. Magasabb rendű érzékszerveinek köszönhetően nem igazán kellett a közelükbe mennie ahhoz, hogy kihallgassa őket.

Chad és Jason a kocsija és a rendőrautó közé kényszerítette Trevort, hogy az ’áramjárta’ ex-udvarló ne tudjon visszamenni a klubba, problémáskodni Envyvel. Chad levette róla a bilincset, hisz tudta semmi nyomós érve nincs a letartóztatásához... hacsak Trevor meg nem támadja.

„Fogadni merek, te köhögted el neki, hogy itt leszek!” - morgott Jasonre. „Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy mennyire hegyezed rá a farkad. Kurvára tartsd magad tőle távol, megértetted, gyökérarcú?”

Chad reflexből felpakolt és előkészült egy jobbkezes felütéssel, ahogy Jason fenyegető lépést tett felé. „Jason, innen átveszem. Miért nem mész inkább vissza és nézed meg, jól van-e Envy? Nem szeretném, ha kijönne, amíg Trevor itt van.”

„Nem tudod megakadályozni, hogy visszamenjek. Dolgozok!” - vetette oda meggondolatlanul.

„Hát persze, láttuk, hogy épp milyen ’keményítésen’ dolgoztál...” – Jason ütésre húzta maga mellé ökölbe szorított kezét, de Chad intő pillantására erőt vett magán, mert tudta mindenki jobban jár... mielőtt nem csak Trevor végzi ma éjjel bilincsben. Sarkon fordult és félvállról kegyelemdöfésként azért még megjegyezte: „Megtalálsz minket a tánctéren... egymásba fonódva...”

Trevor meglendült, de Chad nekilökte a kocsinak. Chad meglepetésére Trevor sokkal jobb erőben volt, mint ő azt gondolta volna az alkata alapján, össze kellett szednie az erejét, hogy felülkerekedjen rajta. „Szóltam előre, hogy baszakodj a húgommal, és mondd el neki, ki is vagy te valójában és mi a valódi oka annak, hogy a klubokban lógsz. Baszki, azt gondolja rólad, hogy csak egy kis gazdag bunkó vagy. Ha le akarod nyűgözni, mondd el neki az igazat. Egyetlen dolog van, amivel nem állsz meg előtte, a hazudozás. Pláne, ha neki hazudoznak.”

Ennek hallatán Kat tüzetesebben kezdte megnézni magának Trevort. Vajon mi lehet a dolgok hátterében?

„Pontosan tudod te is, hogy ha elmondtam volna neki, hogy titkos nyomozást végzek, akkor mindig arra gyanakodott volna, hogy csak felhasználom őt, hogy bejussak a klubokba.” - dörrent vissza rá Trevor, ahogy rendezte öltözékét, bár már nem tervezte, hogy visszamegy klubba. Ha használná valódi erejét, azzal megölné Chadet és nem lenne különb azoknál, mint akikre vadászik.

Ezzel tudta fegyelmezni indulatait és visszafogni magát addig, amíg elcsitultak benne az állati ösztönök, de haragján nem tudta túltenni magát. „Egy kibaszott sokkoló, nem hiszem el!”

„Megérdemelted, mert csak egy kis szánalmas, félrekúró exkandúr vagy. Látod, ez a jussod, amiért elhallgatod az igazságot. Szerintem mára tedd el magad, hacsak nem akarod egy másik bárban is ’keménykedni’. Mellesleg, a sokkoló még mindig Envynél van...” – gúnyolódott Chad. „Azt javaslom, hogy hagyd békén mára... vagy lehet, jobb lenne, ha végleg kilépnél az életéből, ha nem tudod vele rendezni a soraidat.”

Trevor összeszorította a fogát, de végül inkább nem mondott semmit. Chad tudta, hogy úgyse tudja távol tartani a lánytól, de azt javasolni, hogy adjon egy kis időt, amíg leül a por... talán nem hülye ötlet.

„Rendben, de ez a hely” – mutatott a klubra – „nem biztonságos a húgodra nézve, és ezt te is tudod!” Feltépte kocsija ajtaját úgy, hogy Chadnek hátra kellett lépnie, hogy ne üsse szét a térdét. Miután becsapta maga mögött az ajtót, szinte azonnal elszáguldott füstölgő gumicsíkokat hagyva maga után.

Trevor, amikor már olyan messze járt, hogy Chad nem láthatta a kocsija fényeit, elővette mobilját és tárcsázni kezdte a számát egy ismerősének, aki tartozott neki egy szívességgel. Lehúzódott a legközelebbi éjjel-nappalinál az egyik kamion mögé, hogy lehetőleg senki se vegye észre.

Nagyon feszélyezte, hogy hátrahagyta Envyt azok után, hogy látta, hogyan néz rá Devon. Még ha nem is Devon a gyilkos, akit keres, az a tekintet semmi jót nem jelentett. Chad azt gondolta, hogy erőből felé kerekedhet, ha Envyről van szó? Lássuk, mit fog szólni ahhoz, ha rájön, hogy ő a gyengébb. Még Jasont is lenyomta volna ott helyben.

Kat visszább húzódott az árnyak közé, amikor Chad felé fordult és az irányába tekintett. Megráncolta homlokát, bár tudta, hogy képtelenség, hogy meglássa... Chad nem rendelkezhetett az alakváltók éjjellátó képességével. Félresimította szemébe lógó haját, és várt egy kicsit, ahogy Chad felé nézett, majd sóhajtott egyet, majd megfordult és visszament a klubba.

Tehát Trevor egy beépített zsaru és Chad húga még csak nem is sejti... és nyilvánvalóan Jason se. És pont itt nyomoz egy ügyön. Kat összeszorította fogait, hisz tudta, csakis a gyilkosságokról lehet szó. El kell mondania mindezt Warrennek és igyekezniük kell kideríteni, ki hagyja hátra a véres nyomokat, mielőtt őket kezdik el vádolni.

*****

Envy lassan felállt és azon töprengett, hogy Devon miért nem azzal kezdte, hogy ő a tulaj és hogy akár ő maga is simán felveheti. Utálta, ha hazudnak neki, de nem ismerték még egymást, és a férfi nem tartozott neki semmivel, így inkább megtartotta magának, amit hirtelen mondani akart. Nem lett volna jó, ha kibuggyan belőle a harag.

„Ez igen gyors volt...” – nézett rá magyarázatot várva, és keresztbe tette karjait.

„Szóltam az érdekedben. Néha hallgatnak is rám.” Devon kíváncsian vizslatta a lányt, érezte, hogy megváltozott az illata. Haragudott rá. Imádta a harag illatát.

„Talán mert te vagy a tulaj.” – ezzel a megjegyzéssel el is tűnt Envy ajkáról a mosoly.

Szóval ezért ilyen dühös. Úgy látszik, nem szereti, ha azt érzi, valaki takargat előtte valamit. Jó tudni. Devon kissé meghajolt és előrebiccentett fejjel hozzátette: „Én csak az egyik tulaj vagyok. A két fivéremmel és a húgommal együtt vezetjük ezt a klubot. Amikor új embereket veszünk fel, igyekszünk egyeztetni egymással előtte.”

Envy felpillantott a férfira és hirtelen rossz érzés fogta el. „Bocsánat, én nem úgy...” – de a gondolat közepén feladta és magadóan engedte le karjait.

„De legalább a sokkoló a zsebedben marad...” – mosolygott Devon, lecsapva a labdát és remélve, hogy ezzel feloldja a kínos helyzetet.

Envy elpirult és úgy érezte ki kell kerülnie a férfi szemei elől, mielőtt még nagyobb baromságot csinálna. „A legtöbbször délutánonként melózok, de holnap szabad vagyok, szóval ha...” – próbált idegesen informatív lenni, miközben le se vette a szemét a kijáratról és ügyesen elkezdett az ajtó felé somfordálni, mielőtt megcsinálja élete legrövidebb alkalmazotti jogviszonyát.

„Akkor holnap.” – zárta le Devon és kinyitotta neki az ajtót, ahogy szinte tűkön lépkedve araszolt a lány kifelé. „Hétkor.”

Nézte, ahogy szinte elfut és hagyta, hadd menjen, hisz tudta, úgyis utoléri, akármilyen messzire is jut. Bezárta az iroda ajtaját és a monitor felé fordul, hogy tekintetével kísérje ki a lányt, ahogy a tánctér szélén tört utat magának a lépcsők felé. Szemei összébb szűkültek, ahogy az egyik srác a ma esti csetepatéból megragadta a lány karját, hogy felhívja magára a figyelmet. Devon elindult az ajtó felé, de Kat éppen akkor lépett be rajta, így nem tudott Envy után indulni.

„A csaj a sokkolóval...” - kezdte Kat, de elakadt a hangja, ahogy bátyja kemény tekintetét meglátta.

„A neve Envy és holnap este fogod betanítani. Most vettem fel pincérnek.” Devon keresztbe tette a karjai és nekidőlt az íróasztala szélének.

„Jól van már, vegyél vissza, nekem ne keménykedjél...” – biccentette oldalra a fejét Kat pimaszul, közben Devon visszanézett a monitorra és kezdett feszültté válni. Ahogy követte bátyja tekintetét, elmosolyodott, ahogy meglátta Jasont és Envyt a képernyő közepén. „Nocsak, nocsak, valakinek igen sok rajongója akadt ma este...” Tudta, hogy ez így nem teljesen fedi a valóságot, de kíváncsi volt Devon reakciójára. Nem kellett sokáig várnia, hisz hallotta, ahogy a vékony műanyag megrepedt a szék támláján, amelyet bátyja túl erősen markolt meg.

Devon visszapillantott Katre: „Miért vagy az irodámban?”

Kat csak mosollyal válaszolt. Ezzel a sztorival most ki fog akasztani mindenkit. Odasétált a monitorhoz és elkezdett magyarázni. „Ez a csávó, a neve Jason Fox és jó darabig fűzte lent az agyam a bárban, mielőtt a két barátja megjelent volna.”

Devon felhúzta a szemöldökét, várva, hogy húga végre a lényegre térjen.

„Jason volt az, aki leadta a csajnak a drótot, hogy jobban jár, ha ellátogat hozzánk a klubba. De igazából csak randizni akart vele.” Szája sarkára mosolyt csalt, ahogy hallotta, Devon kezétől a repedés egyre tovább halad a szék támláján. „Nem egészen vágom, hogy a csaj mit mondhatott neki, de Jason azt válaszolta: ’De akkor miért bulizik más csajjal?’”

„Tehát akkor ő az oka annak, hogy Envy idejött...” – mondta Devon vontatottan, és ledobta a kezéhez tapadt műanyagdarabot az asztalra. „Gondolom van valami értelme is, hogy ilyenekkel töltöd a fejem ilyenkor...”

„Ó, drágám, el se hinnéd... de tudod olyan cukker vagy, amikor utálsz...” – mosolygott Kat, és úgy érezte eléggé megfeszítette a húrt és kiélvezte a helyzetet mára, úgy döntött ideje nekikezdeni a lényegi információknak, amikor Devon tekintete elérte a hitelesített ’most baszlak szájon’ állapotot. Kat egy napon biztos, hogy levédeti ezt a kifejezést, mint a család védjegyét. „Na mindegy, a lényeg, hogy úgy hallottam, az egész az elejétől kezdve meg volt játszva. A bátyja adta a csajnak a sokkolót, mert tudta, hogy van annyira hülye, hogy használja is, ha felbasszák az agyát, pláne, hogy a másik csávó éppen megcsalta... mert hát akárhogy is szépítjük, Trevor éppen megcsalta.”