Interjúk A „rövid” 20. Századból

A bonyolult nemzetközi jogi csatározás kellős közepén, 1999 március végén utaztam Santiagóba, hogy az Il Tempo napilap számára tudósítsak a helyzetről, és interjút készítsek Pinochet legidősebb lányával, Lucíával. A Lordok Háza éppen akkor utasította el Pinochet mentelmi jog iránti kérelmét, és a repülőgép, amelyről a tábornok családja és támogatói azt remélték, hogy hazahozza őt Chilébe, nélküle tért vissza.

Santiago utcáin azonnali volt a reakció. Március 24-én a chilei főváros lélegzetvisszafojtva várta a döntést. A várost ugyan nem zárták le, de a Carabineros – katonai rendőrség – diszkréten jelen volt a potenciális gyújtópontokon: az elnöki székhelynél, a La Monedánál, a brit és a spanyol nagykövetségnél, valamint a Pinochetet pártoló és ellenző szervezetek székhelyeinél. A média teljes körű közvetítéséből a chileiek percről percre követhették az eseményeket. Reggel hét órától egész nap tartott az élő műholdas közvetítés Londonból, Madridból és Santiago különböző helyszíneiről, és ennek köszönhetően valóban történelmi eseménynek lehettünk tanúi. Helyi idő szerint dél körül, kevesebb mint egy órával a Lordok határozatának kihirdetése után két délutáni napilap is különkiadást jelentetett meg. Egyiknek a címlapja nagyon találóan fogalmazott: „Pinochet veszít, de nyer”.

Délelőtt Santiago lakói a McDonald's-tól kezdve a legkisebb bárokig a nyilvános helyeken lévő televíziókészülékek körül tolongtak, hogy nyomon kövessék a sorsdöntő fejleményeket. Az egyik nagy belvárosi üzlet dühös vásárlói könyörögtek az üzletvezetőnek, hogy kapcsolja át a tévét az élő londoni közvetítésre.

A helyzet nagyjából nyugodt maradt egészen késő délutánig, amikor mutatkozni kezdtek a feszültség első jelei. Helyi idő szerint négy órakor a városközpontban, a La Alameda2 és a Miraflores kereszteződésénél került sor az első összecsapásokra a diákok és a rendőrök között, mintegy tucatnyi ember megsérült, és körülbelül ötven diákot letartóztattak.

Rengeteg, a nyugalom megőrzésére való felszólítás hangzott el, főként a kormány tagjai részéről. Fernando Rojas Vender tábornok (az 1973-as államcsíny idején a La Monedát lebombázó pilóta, illetve a chilei légierő parancsnoka) gyújtó hangú megszólalásait, aki előző kedden nyilvánosan kijelentette, hogy Chilében a hangulat kezd „az 1973-ashoz hasonlóvá válni”, a kormány a leghatározottabban elítélte, így Rojas végül kénytelen volt szavait nyilvánosan visszavonni.

Aztán minden szem Mr. Straw-ra szegeződött. Pinochet támogatóinak propagandagépezete készen állt, hogy mozgásba lendüljön és lejárassa a brit belügyminisztert, akit azzal vádoltak, hogy az 1966-os országlátogatásán nyíltan és bőszen támogatta a chilei baloldalt. Egyesek állították, hogy bizonyítani tudják, hogy az ifjú Mr. Straw informális találkozón vett részt az akkori chilei elnökkel, Salvador Allendével, aki meghívta őt teára.

Képzelhetik, hogy úton Lucía Pinochethez rengeteg megbeszélendő dolog járt a fejemben.

*****

Inés Lucía Pinochet Hiriart Augusto legidősebb lánya. Csinos nő, aki jól tartja magát, és büszkén viseli besározott családnevét. Az egyetlen ok, amiért nincs a testvéreivel apja mellett Londonban, az az, hogy a lába gipszben van. Így kénytelen volt Santiagóban maradni, és vállalni azt a nem túl irigylésre méltó feladatot, hogy képviselje és főleg megvédje az örökös szenátort.

Gyönyörű otthonában találkozunk a város egyik jómódú negyedében, és a nyitott ablakon át halljuk, ahogy a tüntetők Pinochet-párti jelszavakat skandálnak. Három fiával – Hernánnal, Franciscóval és Rodrigóval – az oldalán közel egy órán át beszélget velem. Ezalatt édesapja jelenlegi helyzetéről és – óhatatlanul – egész Chile jövőjéről is szót esik.

Mit gondol az édesapja ügyében meghozott „humanitárius” döntésről?

Jobban örülnék, ha édesapámnak megadták volna a teljes mentelmi jogot, amely egy szuverén állam korábbi vezetőjeként megilleti. Büntetőper helyett politikai vita lett az állítólagos kínzásokról, népirtásról és más bűncselekményekről, meghajolva a szocialisták és az emberi jogok védelmére hivatkozók nyomása előtt.

Beszélt már az édesapjával? Hogy fogadta a dolgot?

Apám nem örül ennek. Figyelmeztették őt a „humanitárius” döntés lehetőségére. És pláne nincs elragadtatva attól, ahogy Jack Straw kezeli ezt az egészet.

Ő az, akiről itt azt állítják, hogy az 1966-os chilei látogatásakor Salvador Allendével teázott?

Így van. Ezt már évek óta tudjuk. Amikor letartóztatták apámat Londonban, Straw azt mondta, hogy élete álma vált valóra. Gondoljon csak bele.

Vagyis ez az ügy mostanra jogi ügyből humanitárius üggyé vált...

Mindig is politikáról szólt az egész! Nem volt értelme valaha is tárgyalásról beszélni; Londonban csak az elnöki mentelmi jognak és a területi szuverenitásnak kellett volna napirenden lennie, nem pedig a kínzásnak.

Mindazonáltal sok véleményalkotó megjegyezte, hogy ez egy történelmi döntés, amely fontos jogi precedenst teremt. Ön osztja ezt a nézetet?

Természetesen, hiszen ez az első alkalom, hogy ilyen helyzet áll fenn. Ne feledjük, hogy már sok éve léteznek nemzetközi egyezmények, de még soha nem volt olyan per vagy bíróság, amely az emberi jogok megsértése miatt hozott volna ítéletet vagy szabott volna ki büntetést. Az apámat kísérleti nyúlként használják!

Milyen az édesapja egészségi állapota?

Ne feledje, hogy nyolcvanhárom éves, és nemrég esett át egy komoly műtéten. Lassan gyógyul, de cukorbeteg, és napi szintű kezelésre és felügyeletre van szüksége.

Féltené az egészségét, abban az esetben, ha kiadják?

Igen, ez nagyon visszavetheti őt. És különösen aggódom édesanyám egészségéért. Nincs olyan állapotban, hogy képes legyen követni az ügy legfeszültebb pillanatait. Amikor meghallotta a Lordok Háza ítéletét a tévében, rosszul lett, és az orvosok csak több injekcióval tudták levinni a vérnyomását.

Úgy érzi, cserbenhagyta önöket az angol igazságszolgáltatás?

Nem, mert szerintem nem az angolok összességéről van szó. Inkább az Egyesült Királyságban jelenleg hatalmon lévőkről van szó. És mint tudjuk, ők baloldaliak.

Gondolja, hogy Angliában vannak olyanok, akik szimpatizálnak az ügyükkel?

Sok angol áll mögöttünk. Erre akkor jöttem rá, amikor nemrég ott jártam. Sokan odajöttek hozzám, hogy kifejezzék szolidaritásukat. Holott nem áll érdekükben, mert apám ügye rengeteg pénzébe kerül a brit adófizetőknek.

Ön szerint Frei elnök elég határozottan lépett fel?

Szerintem lehetett volna egy kicsit határozottabb, de éppen eleget tett, és ezt köszönöm neki. Mindenképpen szerettem volna, ha gondoskodik arról, hogy a nemzetközi közösség a megérdemelt tisztelettel kezelje hazánkat. Elfogadhatatlan, hogy egy volt államfőt, szenátort és főparancsnokot külföldön tartanak fogva.

Hogyan fog ünnepelni, ha édesapja visszatér Chilébe?

A családdal. Az lesz a legnagyobb ünnep, ha hazajön.

Hazatérése után azonnal visszatér a szenátusba, vagy – ahogy páran javasolják – kivárja, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, és előbb eltölt egy kis időt számos háza valamelyikében, például Bucalemuban, El Melocotónban vagy Iquique-ben?

Nézze, őszintén szólva nem tudom, hogy itt az emberek miért izgatják fel magukat ennyire. Az édesapám a legkevésbé sem akar problémát okozni. Nem akar ártani, sem megosztani a chilei társadalmat. Csak azt akarja, hogy Chile végre képes legyen tartós békét és nemzeti megbékélést teremteni, hogy tovább haladhasson a gazdasági növekedés nehéz útján. Ezért ha úgy gondolja, hogy azzal segíthet, akkor nem biztos, hogy azonnal visszatér a szenátusba.

Beszélt már vele erről?

Nem, ezt csak én gondolom. Nekem csak azt mondogatja újra és újra, hogy eltökélten szeretne visszajönni anélkül, hogy bármilyen problémát okozna. Apám az egységet akarja szolgálni, nem a megosztottságot.

Gondolja, hogy az apja készen áll arra, hogy átadja magát a chilei hatóságoknak?

Teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy szívesen válaszol minden felmerülő kérdésre. Ez nem jelenti azt, hogy bűnösnek érzi magát; tudja, hogy nem bűnös. De – mint mondtam – mindig is nagy tisztelettel viseltetett a chilei igazságszolgáltatási rendszer iránt.

Egyetért bátyja, Marco Antonio azon állításával, miszerint apja kormányzása idején történt hatalommal való visszaélés?

A bátyám és én néha másképp fogalmazunk, de én mindig is fenntartottam, hogy időnként voltak visszaélések. Ne feledje azonban, hogy ez Chile viharos történelmének egy borzasztóan nehéz időszaka volt – totális háború, a két oldal közötti földalatti harc. Ezért mindkét fél időnként túllőtt a célon.

Gondolja, hogy az apjának bocsánatot kellene kérnie?

Apám nem érzi magát bűnösnek. Ha ártatlannak érzi magát, akkor miért kérne bocsánatot?

Egyetért Fernando Rojas Vender tábornok nemrégiben tett kijelentésével, miszerint Chilében a hangulat kezd hasonlítani az akkorira, amikor a Népi Egység szövetsége volt hivatalban?

Rojas tábornok csak azt mondta, ami van. Az ország darabokra szakad, és fennáll a veszélye, hogy fejest ugrik egy bizonytalan és tragikus jövőbe.

Mit a véleménye arról, ahogy a fegyveres erők viszonyulnak az apja fogva tartásához? Állítólag viszket az ujjuk a ravaszon.

Ha én katona lennék, és a hazám korábbi főparancsnokát külföldön letartóztatnák, én is fel lennék háborodva. A hazám szuverenitása elleni támadásnak és a hadsereg iránti tisztelet hiányának tekinteném. Igazából azt gondolom, hogy a hadsereg eddig figyelemre méltó önmérsékletet tanúsított. Nem biztos, hogy én is ezt tettem volna a helyükben.

Akkor mit vár a hadseregtől?

Nem várok semmit. Csak azt, hogy hallgassanak a lelkiismeretükre.

8

Mireya García

Nincs bocsánat

A Nemzeti Biztonsági Tanács rendkívüli ülése közben, amelyet Frei elnök hívott össze a Palacio de La Moneda épületében, egy új hír tovább fokozta Chilében a feszültséget, amely a londoni Pinochet-ítélet miatt már amúgy is nagy volt: újabb, a katonai diktatúra idejéből származó, illegális fogolytábort fedeztek fel Monsignor González kijelentése nyomán. Ő Punta Arenas püspöke, ahol a több száz elhurcolt földi maradványait már azonosították.

A fogolytábor Chile legészakibb részén, Aricától mintegy száztíz kilométerre, egy sivatagos vidéken helyezkedett el. A létezését már régóta sejtették. Kiderült, hogy a helyi törvényszék titokban már hetek óta nyomoz a tábor ügyében. Annak ellenére, hogy a helyi bíró, Juan Cristóbal Mera részéről titkolózás övezte az ügyet, a helyi kormányzó, Fernando Nuñez szavaiból kiderült, hogy a tömegsírok a tengerparton, Camarones térségében találhatók. Nagyon közel a város régi temetkezési helyéhez.

„Ki kell hangsúlyoznunk” – mondta Nuñez kormányzó az újságíróknak –, „hogy a földrajzi koordináták nem pontosak, de tudjuk, hogy a bíró már legalább két sír létezését megerősítette. Azonban kérni fogjuk, hogy Juan Guzmán Tapia bíró is legyen jelen, ha és amikor exhumálják az eltűntek maradványait”.

A fogolytáborhoz vezető nyomokat González püspök szolgáltatta, és azt mondta, hogy az információt „a gyónás pecsétje alatt” kapta. Egyelőre nem világos, hány fogolytáborról van szó.

Mindezek fényében, és hogy többet megtudjak arról, mi történt a chilei eltűntekkel, úgy döntöttem, interjút készítek a hozzátartozók egyesülete, az AFDD vezetőjével.

*****

Bebörtönözték, megkínozták, száműzték. Mireya Garcia nemcsak a kamaszkorát veszítette el Pinochet államcsínye miatt. A bátyja több mint negyed évszázada eltűnt. Mireya ma az eltűntek és fogvatartottak családjait tömörítő szövetségnek (AFDD) az alelnöke, és lankadatlanul küzd az igazságért.

Ezek az anyák és nagyanyák – mindegyikük hordozza saját fájdalma terhét, mindegyiküknél van egy-egy fénykép eltűnt fiáról, testvéréről, férjéről vagy unokájáról – évek óta minden nap találkoznak egy Santiago központjához közeli, kékre festett társasházban. Az udvar falait az eltűntek megfakult fotói borítják, mindegyik mellett ugyanaz a kérdés: Dónde están? [Hol vannak?] A fényképekkel és az ismétlődő, megválaszolatlan kérdéssel teli falon itt-ott felbukkan egy-egy rózsa vagy más virág.

Mire emlékszik azokból az évekből, az államcsínnyel kapcsolatban?

Az egész egy kicsit homályos. Otthon voltam, és csak arra emlékszem, hogy katonai indulókat hallottam a rádióban. Aztán rengeteg egyenruhás ember jelent meg az utcákon. Csak később jöttem rá, hogy ez egy sötét nap volt a hazám történelmében.

Hány éves lehetett?

A Fiatal Szocialistáknál voltam Concepciónban, egy kisvárosban, Santiagótól körülbelül száz kilométerre délre. Tanulni akartam, férjhez menni, családot alapítani... de aztán minden megváltozott. Gyorsan. Túl gyorsan. Most már viszonylag nyugodtan tudok róla beszélni, de évekig nem tudtam rávenni magam, hogy felidézzem. Még a családom előtt sem.

Egyik este eljöttek értünk. Csak a bátyám és én voltunk otthon. Letartóztattak (ha lehet ezt annak nevezni), majd megkínoztak. Őszintén szólva még most is nehezemre esik beszélni arról, hogyan aláztak meg.

Soha többé nem láttam a bátyámat. Amikor később sikerült Mexikóba menekülnöm a családommal, rájöttem, hogy Vicente végleg eltűnt. Szívszaggató volt tudni, hogy talán még mindig él valahol, én pedig több ezer kilométerre vagyok tőle, és nem térhetek vissza Chilébe, hogy megkeressem és segítsek neki.

Ekkor döntött úgy, hogy megalapítja az AFDD-t?

Igen. Nagyon sokan voltunk, akiket Mexikóba száműztek, és akiknek rokonai a Pinochet-rezsimnek köszönhetően „eltűntek”. Tüntetéseket tartottunk az utcán. Lehet, hogy ez nem ijesztett meg egy ilyen kegyetlen diktatúrát, de az emberek legalább megtudták, hogy kik vagyunk. Megtudták, mi történt.

Végül mikor tért vissza Chilébe?

Tizenöt év után. És még ma is kitaszítottnak érzem magam. Száműzöttnek a saját országomban.

Mit sikerült kiderítenie arról, hogy mi történt a bátyjával?

Nagyon keveset. Csak annyit, hogy a Cuartel Borgoño nevű titkos fogolytáborba vitték, ahol megkínozták. A hely már nem létezik. Mindent ledózeroltak, hogy eltüntessenek minden nyomot, minden bizonyítékot.

Ön szerint kizárólag Pinochet a hibás?

Nem. És ez a legőrjítőbb dolog Chilében. Még mindig legalább harminc olyan személy – tábornokok, ezredesek, politikusok és a halál egyszerű obsitosai – ellen vannak folyamatban eljárások, akik gyilkosságokért, kínzásokért és egyéb kegyetlenkedésekért felelősek. De ami igazán abszurd ebben az országban az az, hogy mindenki tudja, hogy legalább háromezer ember tűnt el, de a bíróságok csak tizenegy esetet igazoltak. Olyan ez, mint amikor mindenki tudja, de inkább elfordítja a fejét.

Egyesek azt mondják, hogy az igazság nem egyetemes, hanem viszonylagos fogalom, a történelmi korszaktól és az adott ország körülményeitől függően. Ön egyetért ezzel?

Nem. Hiszem, hogy a méltóság, a tisztelet és az igazság egyetemes fogalmak. Különben miért írnának alá országok emberi jogi nyilatkozatokat és kínzás elleni egyezményeket?

Mit érzett, amikor Pinochetet letartóztatták?

A remény és kétségbeesés hullámvasútja volt. A Londonban történtek megmutatták, hogy Chile még mindig egy mélyen megosztott nemzet. Olyan ország, ahol a hadsereg még mindig jelentős hatalommal rendelkezik, amellyel befolyást gyakorolhat a politikusokra és az intézményekre. Egyúttal nagyon megdöbbentett. Az évek során Pinochet a részletek iránti szinte mániákus megszállottsággal építette fel magának a büntetlenség pajzsát. Még az alkotmányt is megváltoztatta, hogy érinthetetlen legyen. Ha nem állítják bíróság elé külföldön, teljesen biztos vagyok benne, hogy Pinochet soha nem kerül chilei bíróság elé. Egyszerűen nem fog megtörténni.

Mit ért megbocsátás alatt?

Szerintem ez abszolút személyfüggő. Mindenki mást gondol róla. Én nem tudok megbocsátani azoknak, akik megkínozták a testvéremet. Talán vannak, akik azt hiszik, hogy bosszúszomjas vagyok, de ez nem így van. Nem akarok bosszút állni;

csak az igazságot akarom.

9

Kenzaburó Óe

Az 1994-es év irodalmi Nobel-díjasa

A kortárs regény átformálása

1991 tavaszán Japánba érkeztem egy jó ideje tervezett cikksorozat miatt. Az ország északi részén fekvő aprócska faluban, a hideg ellen jól bebugyolálva figyeltem, ahogy a lepukkant busz, amely a japán szigetvilág e fagyos szegletébe hozott, hófelhőt kavarva maga mögött elhúz a távolba, és eszembe jutott Bruce Chatwin híres sora: Mit keresek én itt?

Egy másik ideillő idézet Tiziano Terzianitól származik: „Nehéz elhinni, de a japánok meg vannak győződve arról, hogy itt, az ő szigeteiken minden rendben van.” Erre magam is rájöttem, amikor nem sokkal később találkoztam egy nagyon udvarias fokhagymatermesztővel Aomoriból, akiről mindenki úgy vélte, hogy Jézus Krisztus közvetlen japán leszármazottja!3

Nem sokkal előtte abban a kiváltságban részesültem, hogy interjút készíthettem az egyik legnagyobb élő japán íróval, a Nobel-díjas Kenzaburó Óéval.

A Letters for Nostalgic Years [Nosztalgikus évek levelei] és The Silent Cry [A néma kiáltás] szerzője elmondta, hogy szerinte miért az a probléma a mai japánokkal, hogy hiába keresik a „lelki üdvüket”.

*****

Amióta huszonkét éves korában írói pályára lépett, egyetlen hónap sem telt el anélkül, hogy a most hatvankét éves Kenzaburó Óe ne dolgozott volna valamely regényén. Óe 1935-ben született egy kis faluban a Japán délnyugati részén fekvő Sikoku szigetén, majd a Tokiói Egyetemen francia irodalomból szerzett diplomát. Bátran és mindig közvetlen, világos és metsző stílusban írt olyan témákról, mint a téboly, az embertelenség és az elviselhetetlen körülmények miatti gyötrelmek. Mivel mesterien bánik a struktúrával és a nyelvvel, valamint a legkülönfélébb műfajokban képes írni – horror, mese vagy rideg realizmus – A néma kiáltás szerzője gördülékeny stílusban tölti meg tartalommal rögeszméit, démonait és félelmeit. Olyan műveket írt, mint a Teach Us to Outgrow Our Madness [Taníts minket túlnőni az őrületünkön], melyben semmi sem magától értetődő, a cselekmény pedig pörgős és meglepetésekkel teli. Noha Kenzaburó Óe fejlett humorérzékkel rendelkezik, ugyanakkor kíméletlen elbeszélő, aki a végletekig próbára teszi az olvasó érzékenységét és idegrendszerét.

„Kigondoltam egy új írásmódot, amely jobban meghatározza a kortárs regény szerkezetét. Rájöttem, hogy a tipikus tizenkilencedik századi regényeket azért írták harmadik személyben, mert így a szerző több különböző szereplő pszichéjét elemezhette, és az olvasók könnyebben megérthették a korszakot. Szellemi tanítóm, Jean-Paul Sartre, bírálta ezt az írásmódot. Úgy érezte, hogy ezek az írók valamiféle istennek állítják be magukat az olvasó előtt, hisz ők irányítják a szereplőket, és értik mindegyikük pszichéjét. Én is úgy döntöttem, hogy egyes szám első személyben írok, de sokat olvasva és gondolkodva rájöttem az évek során, hogy az egyes szám első személy használata megakadályozza az elbeszélőt abban, hogy megtalálja önmagát. Ezért változott meg a véleményem a harmadik személyben való írással kapcsolatban.”

Óe a huszadik század nagy írói közül Thomas Mannt és Robert Musilt, a kortárs írók közül pedig Günter Grasst említi meg. „Ők előre látták a regény huszadik századi hanyatlását, és egy másfajta írásmódot akartak teremteni. Musil A tulajdonságok nélküli ember című remekműve ezt finoman szólva is szívmelengető módon mutatja be. A huszonegyedik század felé haladva nyilvánvaló, hogy már nem létezik egyetlen ideális látásmód, amely megragadhatná az egész világ képzeletét. Az emberek nem hisznek sem a hagyományos vallási értelemben vett Istenben, sem egy hegeli vagy marxista istenben. A huszadik század eseményei bebizonyították, hogy el kell távolodnunk ettől a három modelltől. Úgy gondolom tehát, hogy a képzelet szerepe az elbeszélő művekben az, hogy megfesse a nagyobb képet. A korábbi műveimet egy zongoraszólóhoz lehetne hasonlítani, most azonban egy kvintettet szeretnék komponálni”. Óe utolsó regényén szeretné kipróbálni ezt az új stílust: „Nincs határozott cselekmény a fejemben, de arról akarok írni, ahogy a huszadik század végén az emberek a lélek fogalmáról gondolkoznak. Ezzel szeretném lezárni az életemet és az életművemet”. Óe szigorú és rendíthetetlen habitusa rövid időre egy csipetnyit felenged, és nagy szemüvege mögött felcsillan a szeme, amikor a Sabbatai Sevi: The Mystical Messiah [Sabbatáj Cévi: A misztikus Messiás] című műről beszél, amely Gershom Scholem izraeli történész és teológus munkája a XVII. századi rabbi életéről. Egyre növekvő számú követője ellenére Sabbatáj áttért az iszlámra, miután egy ellenséges lengyel rabbi feljelentette, egy magas rangú oszmán tisztviselő pedig felszólította, hogy tagadja meg vallását.

Óe úgy véli, hogy Sabbatáj Cévi mozgalma rendkívül nagy befolyással bírt. „A vallási elöljárók jelentős része és a lakosság zöme még ’Messiásuk’ hitehagyása után is megtartotta hitét. A tanítványok elhomályosították a mestert”.

Egy vallási mozgalom, hit vagy hitrendszer kudarca visszatérő téma Óe regényeiben, kezdve a The Game of Contemporaneity [A kortárs játék] című regénytől a The Flood Invades My Spirit [Az árvíz elárasztja a lelkemet] című műig. Óe úgy véli, hogy az író nem „nagybetűs értelmiségi”, hanem egy „szubkultúrából született szub-értelmiségi”, akinek mindig lépést kell tartania a társadalmi fejleményekkel, és azokat mélyrehatóan tanulmányoznia kell történelmi és nemzetközi perspektívából.

„Az utóbbi években – folytatja – ez a kérdés újra felszínre került, többek között az én hazámban is. Kézenfekvő példa erre az Aum Shinrikyo szekta esete, amely felelős volt a tokiói metróban 1995 tavaszán elkövetett szarin-támadásért. Mit tesznek majd ennek a mozgalomnak a hívei, miután az feloszlik? És tágabb értelemben, kulturális szempontból, hogyan fogják az emberek élni az életüket egy ideológiák utáni korban? Az irracionális mindig is vonzotta a japánokat, és a második világháborút megelőzően éppen ez volt az, ami a nacionalizmus felé terelte őket. A mai fiatalok még mindig a miszticizmust keresik. És mégis, a modernizáció korszakában, különösen a gazdasági csoda idején a japánok hátat fordítottak a hagyományoknak. Szóval még ha meg is lehet győzni az embereket, hogy lépjenek ki az Aum Shinrikyo-féle szektákból, azt nem tudjuk megmondani nekik, hogyan menthetik meg a lelküket. Vajon nem ez a probléma a kultúránkkal?” A barátja, Toru Takemitsu halálát követő napon Óe elkezdte írni az általa szerényen csak „stílusgyakorlatoknak” nevezett művet. Azt mondja, addig akarja folytatni, amíg sikeresen szavakba nem önti harmadik személyben a szereplők lelkét: egy intelligens, de naiv lányét; egy megtért, különc fiatal nőét; valamint egy modern kori messiást és prófétáját, aki a mozgalom esze. „Mindig is kapkodtam” – zárja le higgadtan. „Olyan voltam, mint azok a diákok, akik őrülten kapkodnak, hogy hamarabb végezzenek az írásbeli vizsgával. Most viszont elhatároztam, hogy annyi időt szánok rá, amennyit csak kell. Vagy legalábbis annyit, amennyi még hátravan, az pedig nem sok.”

Конец ознакомительного фрагмента.

Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.

Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.