Giroflé és Girofla: Regény (1. kötet)

– Ahá, az új lakóim!

– Kiadta a főhadnagy szobáját?

– Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak.

– Csinosak? Érdemes megvárni őket?

– Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem. Kitünő figura; olyan mézes s olyan előkelő, mintha bálanyának született volna. Majd meglátja, milyen jó alak.

Kezet nyujtott s visszahuzódott az ablaktól.

Calvados azt hitte, hogy elvégezték a dolgukat s menni akart. De gazdája egy mozdulattal megértette vele, hogy másképpen rendelkezik.

Ott maradt az ablaknál s megvárta a batárt. A rozoga, ócska, sáros bárka bekanyarodott a kocsipallón s megállt a kapu előtt.

Míg a kaput belülről kinyitották, a kocsis kidugta a fejét két óriás kosár közül s alázatosan köszönt a nagyságos úrnak.

– Honnan jössz? – kérdezte tőle Vidovics rácul.

– A fogadóból, – felelte a kocsis.

– Csak a podgyászt hozod?

– Nem, az uraságok is benn ülnek.

Ez a fölvilágositás meglehetősen fölöslegessé vált, mert a bárka megizzadt ablaküvege mögött egy női fej jelent meg, mely a kis ülés felől kiváncsiskodott ki az utcára. Vidovics nem láthatta jól a kiváncsi fejet; amit mégis észrevett, egy csöppet se elégítette ki.

– Öregnek látszik s mintha mosolygott volna. Ez a nagynéni. De hol van a macska, jobban mondva, hol vannak a macskák?

A kaput kinyitották s a bárka behömpölygött az udvarra. Vidovics a kapufélfához kormányozta Calvadost. Mariska a cselédeivel már kinn állt az udvaron s mikor a kocsis nagynehezen megállította gebéit, udvariasan nyitotta ki a bárka ajtaját.

A kocsiból legelőször is egy alacsony termetü s fürge mozgásu öreg hölgy pattant ki, aki nyájasan üdvözölte Mariskát s aztán a bennülőkhöz fordult. Azok mintha nem akartak volna mindjárt kiszállani. Pár pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik cselédje eltüntek s nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet a kocsitól a folyosó lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra terítettek.

– Sáros nekik az udvar, – szólt magában Vidovics Feri. – Ejnye be kényesek!

A következő percben Mariska és az öreg hölgy két bundába és nagykendőbe burkolt, tetőtől-talpig bebugyelált női alakot emeltek ki a kocsiból, akiket takaróiktól alig tudtak a széles bárkából kifejteni. Mintha két kényes, délszaki növényt emeltek volna le onnan, hogy a melegházba vigyék.

Vidovics Feri még csak az orrukat sem láthatta nagykendőiktől, de azért le nem vette róluk a szemét.

– Úgy ugrálnak mint a gazellák, – monologizált, mialatt amazok felszöktek a lépcsőn s eltüntek a szobájokban. – Egyik sem lehet idősebb tizennyolc esztendősnél… Hátha egyszerüen bemennék hozzájuk?

De maga se tudta miért, nem tudta elszánni magát, hogy berontson a szobájukba, ahogy művésznőkkel szemben már megszokta. S Mariska, mikor áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába, álmélkodva látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja lovát az ajtaja előtt.

– Maga még most is itt van, Feri?

– Látni akarom az énekes madárkákat.

– Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát.

– Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik?

– Most mindjárt?

– Természetesen.

– Ohó! Az lehetetlen. Először, mert, öltözködnek. És másodszor…

– Másodszor is van?

– Ezt kellett volna először mondanom. Tudja, ezek nem affajták, akikhez csak úgy egyszerüen beállít az ember. Első tekintetre látni, hogy jobb családból valók. Nem az Apor Ilonka-genre, amivel nem akarom kicsinyleni a hódításait.

– Csak tessék. Ezek tehát ama bizonyos szegény, de becsületes, rossz sorsra jutott, de büszke lengyel főnemes leányai?..

– Azt éppen nem mondom. Az öreg hölgy szavaiból úgy vettem ki, hogy zeneprofesszor az apjok.

– Ah, zongorahangoló! Az már más. Eszerint testvérek?

– Annyira testvérek, hogy ikrek.

– Ah, ah, egyre érdekesebb a dolog. S én haza menjek aludni? De maradjunk a főkérdésnél. Csinosak?

– Mint két rózsabimbó. S egyik olyan, mint a másik. Annyira hasonlítanak, hogy össze lehet őket téveszteni.

– S hogy ez ne történjék, az egyik piros, a másik pedig kék szalagot visel.

– Amint mondja.

– De hisz ez Giroflé és Girofla, az operette!

– Azt mondják, hogy a színháznál így nevezik őket.

– Lám, lám, lám, lám. És maga azt kivánja, hogy haza menjek?

– Természetesen. Remélem, nem akar nálam botrányt csinálni? Ezek még nem ismernek; azt gondolhatnák rólam, amit akarnak. Mit tudják azt, hogy maga három napig ivott?!

– Azért ne haragudjék rám, Mariska; már megyek. De mondja, nem láthatnám őket az ablaknál?

– Ó, még ráér megismerkedni velök. A szezon végéig itt maradnak.

– Igen, de én egy pár nap mulva megyek San-Remoba. Pénteken, vagy legkésőbb szombaton.

– No, addig nem fogja elcsábítani őket.

– De büszke a lakóira!

– Majd maga is más hangon fog beszélni, ha megismerkedik velük. Lasciate ogni speranza.

– Maga minden szinésznőről ezt mondja. S ezért szeretem magát. Nem ábrándul ki soha. Imádom magát, Mariska. S hogy megmutassam, mennyire tisztelem e házat: megyek.

– Azt hiszem, ideje, hogy menjen. Calvados már alszik. Mintha ez is három napig ivott volna, szegény.

Elbúcsuztak s Vidovics Feri végre megindult hazafelé. Kiléptette lovát a kocsiútra, de nem állhatta meg, hogy ha messziről is, oda ne tekintsen arra az ablakra, mely azelőtt a főhadnagyé volt.

Két leányfejet pillantott meg az ablaküvegek mögött. Nem láthatta jól az arcukat, mert az ablaktáblák pántjai egy kissé eltakarták őket, de amit látott, azzal megvolt elégedve.

Levette a kalapját s nagy reverenciával köszöntötte őket. Úgy tetszett neki, mintha a két leányfej mosolyogva viszonozta volna az üdvözletet.

– Lám, nem is olyan haragosak! – szólt magában s az utcasarokhoz érve, visszapillantott az ablak felé.

Mire haza érkezett, annyira elálmosodott, hogy ruhástól ledőlt a kanapéjára s menten elaludt.

Azt álmodta, hogy csillagtalan éjjel valami nagy fekete vízen jár, gyászos baldakinu, könnyü ladikon; szemközt vele, a homályban, sötét alakok eveztek, akiknek nem láthatta az arcát. Előtte, fehér ruhában, átázott arccal, halotthalavány női alak feküdt, akiről nem tudta, él-e még vagy meghalt; nem mert közelebb hajolni hozzá s remegett, hogy a ladikot csapkodó habok elragadják tőle. Szorongva leste, merre láthatná a partot, de csak a koromsötét eget s a fekete vizet látta; sehol, semerre egy fénysugár. A sötét alakok hangtalanul eveztek s szorongását rémítő félelem váltotta föl; a torka összeszorult, homlokát hideg verejték borította el s szíve őrülten kalapált. Egyszerre valami megcsillant a vízen. Már azt remélte, hogy a parti lámpa, mikor rémülten vette észre, hogy komor ciprusfák között sírkövek meredeznek előtte s a szigettemető csillogó márványkövei csak a ladik lámpájának gyér világát verik vissza a vízre… Aztán kápolnaszerü, komor épület mellett haladtak el s az egyik evezős hirtelen fölegyenesedett. Kiáltani akart, de hang nem jött a torkából. Behunyta a szemét s mire fölnézett, a fehérruhás nő már nem volt a ladikban. Kétségbeesve tekintett hátra, de maga mögött csak a fekete kőkereszteket látta s mintha egy elhaló hang a nevén szólította volna… A zokogás kitört kebléből s fölébredt.