bannerbanner
Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)
Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Полная версия

Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Настройки чтения
Размер шрифта
Высота строк
Поля
На страницу:
4 из 5

Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más, mint magyar?

Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.

Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében. Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt aludni el…

Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa gyönyörüség.

– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy mindig jobb szerettem beszélgetni az öreg urakkal?

– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja az egyik öreg ur. – Az öreg urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok háládatlanok: végül is csak fiatalemberekhez mennek feleségül.

Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt nem élnek az ilyen öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak, gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallódnak az ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.

– Jó éjszakát, szép ifjuság!

– Jó éjszakát, szép öregség!

*

Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég volt! – magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü fia tudott lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott. Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét, gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk – lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét, kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, kitagadottak. Ez az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. Még csak most kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek…

Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz. Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén fogad egy apró, ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet: van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé, de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is szökevénynek néz. Kilobban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk. Sohasem láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis ember egész testében reszket. A vármegye főjegyzője a tüzes székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő szobájába. Ott mindjárt útlevelet állittat ki nekünk.

Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar – hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar összeesküvés. Nem is fog.

*

A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb, mint a Károly király gyufája.

Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt.

Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, szakállas barátok üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül. És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül. Azt kérdi akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.

Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy népballada körül folyt a vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat: mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel, hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.

Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül folyt a vita…

*

Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa.

De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba röpiti: ide nézzetek, „ő a legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a sajtó. Az első s talán az – utolsó.

Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely Tündérország kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok az Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok vagyunk. Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos csészében teszi asztalra a levest – igy kiméljük a levesestálat: egy az, hogy a csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez igy igen kedves. Mária teszi első nap az asztalra a csészét – itt a leves, gazduram! s úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, hogy a könnyünk is kicsordul belé.

Még mindig gyermek vagyok.

Valószinü, hogy halálig az is maradok.

HARMADIK FEJEZET

Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó

Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is, ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm. Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha soha ki sem halássza?

Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony, nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra, elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam. Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!

Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával. Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése, szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk levegője a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők, hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek sebes vágtatásukkal…

Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.

Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No, kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A falusi Blaháné. Megirjam-e?

– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.

Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom meg. A cime: A falusi Blaháné.

A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám, akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt. Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur! Ki vele!

Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat, egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ: a regénynek a lelke is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt, végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.

Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét? (gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem. Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak, leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró. Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.

Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci fogháznak, itt irja meg első regényét: Fenn és lenn a cime. Kikerül a fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a Fenn és lenn-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén – pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el. Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! – Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.

Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre érdemesité.

– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is.

Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az élők közt a legnagyobb.

Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt. Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot fizet a nevesebb iró tárcájáért, az Ország-Világ jó, ha tiz forintot fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“ – okhoz, amelyek tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is. Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni, egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel, novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.

Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü. Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára. Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket. Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu: Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá – senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:

Királyasszony kertjeKivirult hajnalra,Fehér rózsa, piros rózsa,Szőke leány, barna.

Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve, két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész. Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való, hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.

Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és – sósperecet rágott.

– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.

– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?

De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.

– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!

A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen, megállok s mondom:

– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg sétál.

– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg, mint a kutya!

Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk, a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója, hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a keserü panaszok, vádak tengere.

– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, – tudja, mit mondott nekem multkor az a – Vadnai!? Megyek, mendegélek, szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki: Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! – No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a…

Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint. Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot. Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint közlegény.

Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:

– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj, amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!

На страницу:
4 из 5