Végzetes tévedés: Regény

– Méltóságod téved, mert az irodából ilyféle levél nem küldetett a grófnak.

Hermance ajkába harapott, s azt gondolta magában: a ki ily arczátlanul hazudik, attól nem fogok semmit megtudni, s elhagyta helyét.

– Így nincs mit beszélnem, – mondá szenvedélyes haraggal és metsző gúnynyal. – Majd más úton fogok lépéseket tenni, hogy földerüljön az, mit Dóziáról tudni akarok, mert az lehetetlen, hogy egy tizenhét éves leány nyom nélkül eltünjék s meg ne lehessen találni.

Az ügyvéd szemüvege alatt elhalványodott s mind a mellett mosolyogva kérdé:

– Szabad tudnom, mik lesznek azok a lépések, miket a grófné ez ügyben tenni szándékozik?

– Majd hallani fog róla ügyvéd úr. Ön ittlétem óta egyetlen kérdésemre sem válaszolt, s engedje meg, hogy a hozzám intézettre én is adós maradjak a felelettel.

Büszke főhajtással haladt ki a szobából, s gyorsan hagyta el a lakást, hol meg volt győződve, hogy egyikével a legkonokabb cselszövőknek volt dolga, s hogy egyszersmind olyan ügyes, zárkózott és óvatos gazemberrel, kivel szembeszállni neki nem lesz ereje.

A legrosszabb kedvben érkezett haza, s egy perczig arra gondolt, ne hagyja-e abba Dózia keresését, ki oly háládatlan volt iránta, és hajlandóságot érzett arra. De azután mégis mást határozott, mert egyrészt szívből sajnálta azt a könynyelmű, meggondolatlan leányt, másrészt újra és újra lelkifurdalást érzett, hogy nem akarta magánál tartani, azonkívül neki nagyon erélyes természete volt, s a nehézségek minden alkalommal csak sarkalták, ha valamit föltett magában, s most oly csodálatos rejtélylyel állt szemben, melyet okvetetlen föl akart deríteni. Miután az ügyvédnél tett látogatása semmi eredményre sem vezetett, most tehát előtte való napi elhatározását akarta foganatosítani és Oroszlay gróffal beszélni, kiről meg volt győződve, hogy segítségére leend.

Irt is neki pár sort azonnal s lakására küldte, melyben fölkérte őt, hogy aznap három órakor délután látogassa meg, mert komoly és fontos beszéde van vele, mit négy szem között kiván neki elmondani…

És maga sem tudta miért, de különös izgatottsággal várta jövetelét, mit úgy próbált megmagyarázni magának, hogy nagyon kényes tárgyról lesz közöttük szó, mit Oroszlayn kívül soha senkivel sem volna bátorsága közölni.

Vannak dolgok, miket igen csunya szinben lehet feltüntetni, de ugyanazoknak költői világítás mellett elvesszük élét, s így akart Hermance Jakab gróffal azokról beszélni, mit mondandó volt s ő az ifjút olyannak ismerte, ki az életnek csakis szép részével foglalkozik, s a földi salakból mindig ki tudta venni a lét eszményi részét.

És azért érzett hozzá bizalmat, mert ilyennek tartotta, s majdnem elcsodálkozott, hogy éppen hozzá fordul, kinél voltak idősebb, régibb, tapasztaltabb barátai, kik talán czélszerűbben tudnának kezére járni, és ő mégis a fiatal emberhez fordul, holott itélőtehetsége azt mondta neki, hogy azzal a tervvel, melylyel iránta családjára nézve viseltetik, okszerűbb volna a fönnforgó ügyben vele nem beszélni.

Ilyen különösek vagyunk mi nők! – gondolta. – Nem az okszerűségre, hanem a rokonszenvre adunk, s azokban bizunk, kiket a szeretet szemüvegén át tekintünk.

Mindezeket végig gondolta, de nem tett le tervéről, azonban midőn elérkezett a fiatal gróf jövetelére általa kitűzött idő, majdnem megdöbbenéssel látta őt belépni, ki szokott előzékeny bájával közeledett hozzá. Hermance nem a nagy társalgási teremben, hanem budoirjában fogadta, hol bizalmasabban lehetett beszélni.

Hüvös nap lévén, a kandallóban tűz égett, az asztalon álló porczellánedényekben lévő virágok illatárral tölték be a levegőt s az ifjú arczán kellemes hatás tükröződött, midőn gyorsan, mintegy önkéntelen körülpillantott a kedves helyiségben, hol még soha sem volt s szelíd, megnyerő hangján mondá:

– Hivott grófné és én megjelentem, mivel lehetek szolgálatára?

– Foglaljon helyet és mindenekelőtt hallgassa meg mentségemet arra nézve, hogy a fővárosban tartózkodásának egy részét igénybe veszem, holott tudom, hogy csak ügyei tartóztatják itt.

– Nincs arra szükség, grófné, tudja, hogy mindig és mindenben parancsára állok.

– Ne így fejezze ki magát, mert elbátortalanodom, holott ahhoz, mit mondani akarok, nagy elhatározás volt szükséges és csakis ön az, kihez kérelmemet intézni merem.

– Megtisztelve érzem magamat bizalma által.

Hermance önkéntelen végigpillantott rajta, ki oly szép volt, hogy az ember élvezetet talált szemléletében. Nem a férfias és ifjúságban duzzadó erő, a vonások szabályossága, az átlátszó halvány bőr és komoly, bizalmat gerjesztő tekintet volt az, mi megbűvölte a szemet, hanem az a költői ihlet, mi arczán ki volt fejezve s minek a nők fiatalon vagy későbbi korban egyformán nem tudnak ellenállni.

Oroszlay kissé csodálkozott hallgatásán, de az előrebocsátott bevezetés után azt hitte, tusakodik a mondandók kiejtésével s azért hallgatott, nyugodtan várt, míg a grófné folytatja beszédét.

Hermance egy fényképet vett föl az asztalról s vendégének nyujtva, mondá:

– Nézze meg ezt a fiatal leányt, kiről önnek beszélni kivánok.

Jakab rápillantott s arczán meglepetés látszott. Homloka kissé elsötétedett s szemében élénk csodálkozás villant föl, de nyugodtan mondá:

– Nagyon szép! Kinek az arczképe?

– Egy fiatal védenczemé, kit én évek óta neveltetek egy intézetben, gondoskodtam róla, mintha saját gyermekem lett volna és szerettem! Legfőbb vágyam volt őt boldoggá tenni és most halálos félelmet állok ki miatta, mert két nap előtt nyomtalanul eltünt.

– Eltünt az intézetből? – kérdé csodálkozva Jakab.

– Nem! Innét a palotából.

– Tehát itt volt?

– Egy este magammal hoztam, mert mint az intézet tulajdonosnője mondá, titokban akart onnét eltávozni s rájöttek szökési szándékára és ő nem akarta tovább magánál tartani.

– És hova szándékolt menni az intézet elhagyása után? – kérdé Oroszlay folyton a képet szemlélve.

– Azt nem akarta megmondani. Csak egy barátnője keresztnevét említé, kihez menni akart, de én megtudtam, hogy azt Lamberth Klárának hivják s gyámleánya valami Holcsi nevezetű ügyvédnek.

– Holcsi Kálmánnak? – kérdé meglepetve a gróf.

– Igen. Ismeri őt?

– Személyesen nem, azonban igen ismeretes név, még pedig nagyon rovott hirrel, úgy mint uzsorás s mint minden rossz dolognak közvetítője.

– Istenem! – kiáltott föl elhalványodva Hermance – és azt gyanítom, sőt bizonyos vagyok benne, hogy védenczem ennek az embernek a kezébe jutott.

A fiatal gróf vonásain élénk csodálkozás, sőt megdöbbenés látszott.

– Nem értem, grófné, kérem, magyarázza meg szavait.

Hermance röviden elmondá, hogy tegnap este Béla beszélt egy nőalakról, kit futni látott végig az utczán, s ki abba a bérkocsiba ugrott, melyről ő leszállt az utcza sarkán.

– Emlékszem, tehát az volt az a fiatal leány, kiről a grófné beszél?

– Az! Tegnapelőtt este hagyta el a palotát s azóta semmi nyoma.

– De hát miért ment el innét titokban?

– Nem tudom. Úgy látszik, regényes hajlamokkal bir, megvallotta nekem, hogy az intézetbe regényeket csempésztek be s valószinűleg az zavarta meg fejét.

– Hány éves?

– Tizenhetedik évében van s erős, kifejlett leány.

– És oly szép, mint egy májusi reggel, – mondá elragadtatva Oroszlay.

Hermance meglepetve nézte lelkesült arczát s szive félelemben dobogott. Helyesen tette-e, hogy ezt a képet megmutatta neki?

– De hát kicsoda tulajdonképpen ez a fiatal hölgy? – kérdé feszülten a gróf.

– Azt nem mondhatom meg, – viszonzá elpirulva Hermance a csodálkozó pillantás hatása alatt, melylyel vendége ráfüggeszté szemét.

– De ha semmi adatot sem mondhat róla, grófné, akkor nehéz lesz tenni valamit az ügyben.

Hermance röviden elmondá neki mindazt, mit az intézet elhagyása után Dóziáról tudott, mindaddig, míg az eltünt a palotából. Nem hallgatta el azt sem, hogy fölkereste Holcsi ügyvédet, ki kurtán elutasítá s minden fölvilágosítást megtagadott. Oroszlay arczán feltűnő érdek látszott az elbeszélés alatt. Vonása megélénkültek s szeme sötét tüzben égett, mialatt mondá:

– Kényszeríteni kell a gazembert a vallomásra. Mi czélja a leánynyal, miért csalták el az intézetből, s hol tartózkodik az jelenleg?

– Mindezt nem tudom, s kétségbeejtő helyzetben vagyok. Nemde belátja most, hogy nem ok nélkül fordultam az ön segítségéhez?

– És én köszönöm, hogy bizalommal volt hozzám, grófné, csak egy kérdést engedjen még, miről azonban nem tudom, hogy nem kiméletlen-e. Tud-e erről a dologról férje?

Hermance arczát ujra sötét pir önté el, mert nem tudta, mit foglal magában ez a kérdés, s önkéntelen lesütve szemét, halkan mondá:

– Nem!

– És nem is akarja tudatni vele?

– Nem, mert különben nem fordultam volna önhöz segítségért.

Jakab gróf pár pillanatig hallgatott, talán az összefüggést kereste a történetben, mert nem tudta, kérdezősködjék-e annak részleteiről tovább, vagy egyszerűen azt tudakolja, mit kiván tőle Hermance.

– Szeretnék önnek teljes őszinteséggel beszélni, kedves gróf… – mondá Esztheyné, ki sejtette az ifjú gondolatainak lényegét, – s ha okvetetlenül kivánja, megteszem, de ha lehetne…

– Nem beszélne arról, grófné, – folytatta szelid, nyájas hangon Jakab. – Ne is tegye. Nincs arra szükség! Mint szavaiból értem, azt akarja rám bizni, hogy keressem föl azt az eltünt leánykát, ki önnek kedves s ki talán egy titkos cselszövénynek lett áldozata! Nemde, így van?

Hermance némán intett fejével.

– Nos, hát, legyen nyugodt. Nem csalódott bennem; én föl fogom kutatni az ön védenczét, csak mondja meg nevét, hogy kereshessem.

Esztheyné meghatva tekintett rá s halkan rebegte:

– Köszönöm. De mondja meg őszintén, mit gondol rólam?

– Semmit nem törődöm azzal, mi e leányka keresésén kívül esik. Ő a kegyed védencze s bizalommal fordult hozzám miatta és én igyekszem megfelelni e bizalomnak. A többi nem tartozik reám, de most még néhány kérdést kell tennem.

– Felelni fogok.

– Tud valaki a házban arról, hogy a grófné keresteti a leányt s kutatja hollétét?

– Senki, kivéve öreg komornámat, kinek, mint tudja, szomszédságából tünt el a leányka.

– És benne lehet bizni?

– Föltétlenül! Ő anyámnál szolgált, engem születésem óta ismer, még ma is tegezem, mint kis gyermekkoromban és törhetetlen hívem s tőle soha senki sem tudhat meg semmit, mi az én titkom.

– Az eltünt leány neve?

– Pármai Teodózia.

Oroszlay elhagyta helyét.

– Köszönöm, több kérdésem nincs! De még egyet, nemde a detektiv- főnökhöz nem fordulhatok?

– Nem, csak legvégső esetben, de remélem, arra nem lesz szükség.

– Miért ellenzi ezt, ez volna a legrövidebb, legegyszerűbb s talán egyedül czélra vezető út?

– De lárma lenne belőle.

– A mi a rendőrségnél történik, az titokban marad, ha az illetők kivánják.

– Nem, nem! – kiáltott föl megrettenve Hermance – s hogy megmagyarázzam félelmemet, tudatom, mit el akartam hallgatni, hogy Dózia egy rettentő drámának egyedüli élő alakja.

– Rettentő drámának?

– Anyját meggyilkolták, s őt anyja holttesténél találták meg nyugodtan szenderegve s úgy került ő hozzám, mint anyátlan árva, kinek nem volt senkije.

– És megfogták a gyilkost?

– Soha! Most már elévült ez a bűneset, de ha Dózia kilétét, eltünését stb. kutatnók, újra fölelevenednék az s talán a szegény leány is megtudná, miről neki fogalma sincs, ne is legyen!

– Különös! – mondá tünődve Oroszlay. – Ha így van, egyedül én fogom őt keresni s remélem, föl is találom, hisz a föld nem nyelhette el.

– Adja Isten, hogy reménye teljesüljön, mert nekem kegyeden kívűl senkim sincs, kire számíthatnék, férjemet és fiamat is bele értve.

Jakab gróf önkéntelen részvéttel hallgatta e szavakat.

– Béla, mint tudom, fiatalságához képest nagyon is belemarkolt az életbe? – mondá.

– Fájdalom és atyjának ez ellen nincs kifogása.

Oroszlay nem kivánt e kényes tárgyba bővebben belemenni s meghajtván magát, mondá:

– Ha megengedi grófné, pár nap mulva fölkeresem, s remélem, akkorra hozok valamely megnyugtató hirt.

– De kegyed csak néhány napig szándékozott a fővárosban maradni.

– Mig dolgaim bevégeztem, és párhuzamosan fogok dolgozni a magam és a kegyed ügyeiben. – Meleg kézszorítással váltak el s Hermance sokkal nyugodtabb volt e párbeszéd után, mert tudta, hogy ügye jó kezekben van, és mert meg volt elégedve önmagával, érezve, hogy nem mondott többet, mint szükséges volt, csupán egy kérdés izgatta és szomorította: mit gondolhat róla Oroszlay, kinek tartja Dóziát, s miként magyarázza meg az ő lázas félelmét a leány miatt, kinek létezéséről, s a palotában létéről senkinek, még férjének sem volt szabad tudni?..

VI

Oroszlay gondolatokba mélyedve haladt le a széles, szőnyeggel bevont lépcsőn, s lépett az utczára, midőn egyszerre az ifjú Eszthey hangját hallá, ki hazafelé jött, s őt kilépni látván, vigan kiáltotta nevét.

– Tőlünk jösz? – kérdé föltartóztatva őt haladásában. – Nemde, senkit sem találtál otthon? Anyám ilyenkor kocsikázni szokott.

– Ellenkezőleg, a grófné otthon van és fogadott. És te honnét jösz?

– Egész nap futkostam ama bérkocsi után, melyről tegnap este beszéltünk jelenlétedben, talán emlékszel rá.

– Melyben egy női alak nyargalt el, kiről az a vélemény, hogy a palotából lépett ki.

– Ugyanaz, s kiről senki sem tudja, hogy ki lehetett, valóságos rejtély ez az eset.

– És megtaláltad a kocsist? – kérdé Jakab gróf tettetett közönnyel.

– Meg! Beszéltem vele, de ő semmit sem akar arról tudni, hogy valakit vitt volna ez utczából, miután én leszálltam fogatáról.

– Mi oka volna arra, hogy titkolja… Talán részedről csak képzelődés volt a látvány? – mondá mosolyogva Jakab gróf.

Béla nagyon komoly képpel viszonzá:

– Ha nem tudnám, hogy enyelegsz, komolyan megharagudnék rád e szavakért.

– Valóban? Tehát teljesen bizonyos vagy abban, a mit állítasz?

– Mintha mellettem történt volna. Láttam a női alakot elsuhanni oldalamnál, de oly gyorsan ment, majdnem futott, hogy szemügyre sem vehettem, azonban utána néztem s akkor láttam, hogy az általam elhagyott fogatba ugrott és elhajtatott.

– És miért érdekel ama hölgy kiléte?

– Mindnyájunkat érdekel, miután azt sejtjük, hogy a palotából ment ki, – viszonzá hévvel Béla.

– Miféle száma van a bérkocsinak?

– 172! Én tegnap este ültem rajta először.

Oroszlay arczán meglepetés látszott, mert az volt az ő rendes bérkocsija, ha a fővárosban időzött, s ez a véletlen igen előnyös volt rá nézve.

– És most mit készülsz tenni, abban hagyod a további kutatást? – kérdé az ifjútól, nem említve, hogy ő ismeri a kocsist, ki nem akarta fölfedezni, hova vitte az éjjeli alakot…

– Szó sincs róla! Ha valami érdekel engem, azt nem hagyom abba, míg végére nem járok, – viszonzá majdnem gyermekes kérkedéssel az ifjú, – s ez igen különös dolog…

– A tény érdekel vagy a leány?

– Mindkettő! Valami titokszerűséget látok lappangani alatta s azt akarom földeríteni.

– Nos, hát szerencsét hozzá! – mondá mosolyogva Jakab gróf s kezét nyujtá a fiatalembernek, ki sietve fordult be a palota kapuján.

Oroszlay folytatta útját. Őt is érdekelte a dolog, bár nem tudta, hogy jutott ahhoz, hogy Hermance őt tüntette ki bizalmával, melyet sem nem keresett, sem nem érdemlett, de bár nem volt kellemes neki ez a megbizás, sokkal udvariasabb természettel birt, semhogy ne igyekezett volna annak a legjobb módon megfelelni.

Ő különben sem kedvelvén a társas életet, sokat volt egyedül, s ennek következtében sokat gondolkozott, olvasott és írt, s bár soha nyomtatásban meg nem jelent tőle semmi, halomszámra szőtte a regényeket, és kigondolt mesék papirra tételét, s ennélfogva minden regényes vagy titokteljes esemény érdekelte, és a grófnő elbeszélése felköltötte figyelmét. Megmagyarázni magának az összefüggést nem tudta, de oly sokat tartott a nőkről s annyira tisztelte Esztheynét, hogy mindazt, mi önkéntelen fölmerült agyában, igyekezett elfojtani és nem törődni azzal, mit az elhallgatott előtte, bár nem tagadhatta, hogy Hermance nagy érdeklődése ama fiatal, eltünt, gyönyörű leány iránt különös és megmagyarázhatatlan volt előtte.

És azért, hogy azt tartották róla, miként ő az életet keresztül álmodja, semmi esetre sem volt közönyös a külső behatások iránt, s figyelemmel kisérte az élet napfényét és árnyait, de távol tartotta magát mindattól, mi költői nyugalmából fölrázhatta vagy méltatlan módon érinthette volna.

Szerelmes még nem volt, de jól észrevette a nők kaczérkodását. Látta, tapasztalta, hogy azok futnak utána. Tudta, hogy egyénisége rokonszenves, s mindenki szeretettel közeledik hozzá, mind a mellett távol tartá magát az emberektől, s majdnem borzadályt érzett közéjük vegyülni, minek az volt a következménye, hogy társaságát, barátságát még jobban keresték… És most még oly bizalommal tisztelték meg, mely hogy Hermance grófnőben mi által keletkezett iránta, legkevésbé sem tudta megmagyarázni magának. De az mindegy is volt. Minél tovább gondolkozott Esztheyné különös megbizásán, annál inkább hitte, hogy az igen komoly dolog a grófnéra nézve, ki sem férjét, sem fiát nem akarta vagy nem merte abba belevonni, sőt még nála régibb barátait sem, kik valószinűleg alkalmasabbak lettek volna, mint ő, a kényes és titkos megbizásra.

Ez eszmékkel tépelődve ment a Ferencziek-terére, hol rendes bérkocsiját, a 172. számú fogatot akarta fölkeresni.

Ez volt az első kiindulási pont, melyet meg szándékozott ragadni s bár az ifjú Esztheytől tudta, hogy a kocsis annak megtagadta a fölvilágosítást az éjjeli hölgyre nézve, remélte, hogy ő szerencsésebb lesz és sikerül tőle egyet-mást megtudni.

A bérkocsis rendes helyén állt, s midőn őt közeledni látta, elébe hajtott.

Jakab gróf szó nélkül ült be a kocsiba s midőn a kocsis útja czélját kérdezte, szép, sötét szemét kutatóan szegezve rá, mondá:

– Vadász-utcza 12. szám.

És a mit várt, bekövetkezett.

A kocsis arczán meglepetést látott, ki egy pillanatig mozdulatlanul állt helyén, talán Béla gróf tudakozódására gondolva, azután becsukva a fogat ajtaját, gyorsan fölült a bakra és elhajtatott a Vadász- utczába.

Jakab gróf kiugorva a kocsiból, mondá:

– Várakozz, míg visszajövök. Ha ugyan ez az a ház, melyet keresek.

És körülpillantva az utczában, belépett a kapun, eltünve a bérkocsis szeme elől, ki leugorva helyéről a kapuig ment s figyelmesen utána nézett, mialatt az fölhaladva a lépcsőn, Holcsi lakásánál állt meg, hol nyitva volt az ajtó s ő az irodába lépett.

– Az ügyvéd úrral óhajtok beszélni, – mondá az egyik irodasegédnek, – vigye be neki, kérem, névjegyemet.

De alig, hogy a segéd a mellékhelyiségbe lépett, Holcsi maga jelent meg vendége fogadására az ajtóban, s mély hajlongással vezette a nála szokatlan vendéget szobájába.

– Parancsol velem, gróf úr, – kérdezte kezeit dörzsölve, mialatt széket gördített hozzá.

– Tulajdonképpen nem a magam ügyében jövök, – kezdé jól szemügyre véve őt Oroszlay s már az első pillanatban látta, hogy ravasz, alattomos emberrel van dolga, kinek tekintetét a sötét szemüveg van hivatva elrejteni… – Egy barátom nagyobb birtokot akar vásárolni, melyre kölcsönt szándékozik felvenni s kegyedet bízná meg ennek a kölcsönnek közvetítésével.

– Szolgálatára állok, – viszonzá rejthetetlen örömmel Holcsi.

– E tekintetben tehát számíthatunk önre, de van még egy más dolog is, mivel nem tudom, foglalkozik-e ön, tudniillik birtok adás-vevéssel.

– Az nem tartozik ugyan szakmámba, de Istenem, szegény ember mindent megpróbál, mi kenyeret ad neki, s jövedelmet biztosít számára.

Jakab gróf elmosolyodott.

– Azt hiszem, önnek nem szükséges a jövedelmi forrásokat keresni, úgy mondták nekem, hogy gazdag ember.

– Azt ellenségeim mondják, kik irigylik szerencsémet, mi nem egyéb, mint a munka és megfeszített szorgalom eredménye.

– Ez a ház sajátja, nemde?

– De tele van hipotékával, mit nyakra-főre törleszteni kell.

– De úgy tudom, birtoka is van?

– Néhány holdnyi föld, hol a nyár egy kis részét tölteni szoktam, ha nehéz munkámtól szabadulhatok.

– Milyen megyében?

Holcsi meglepetve pillantott a grófra s tartózkodva mondá:

– Azt hiszem, keveset érdeklik méltóságodat az én szerény körülményeim.

– Meg fogom magyarázni kérdéseim okát, – viszonzá gyorsan Jakab, ki nem szeretett volna gyanút kelteni az ügyvédben, s érezte, hogy nagyon is messze ment kérdéseivel. – Említettem, hogy barátom birtokot akar venni, de még nincs elhatározva, melyik megyében, s miután több helyről kapott ajánlatot, azt hittem, ön tudna fölvilágosítást adni ott a föld minéműségéről, hol birtoka van, mi valószinűleg közel fekszik a fővároshoz.

– Nagyon közel, sebes vonaton három órányira, s ez alkalmas hely volna a vevőnek?

– Az a szándéka, hogy közel legyen Budapesthez.

Holcsinak villogtak a szemei az üveg alatt, kapzsi kifejezés ült arczára, s vendége fölvilágosítása teljesen megnyugtatva őt, mondá:

– Sőt tudnék azonnal ajánlani szomszédságomban egy szép birtokot, csinos kastélylyal, parkkal, mely jutányos árért eladó.

– Melyik megyében?

– Pozsonyban, közel magához a városhoz.

– Tehát az ön birtoka is ott van?

– Tulajdonképpen gyámleányomé, de én kezelem, miután ő kiskorú.

– És meg van a földekkel elégedve?

– Kitűnő minőségűek. Ha kivánja gróf úr, megmutatom tervrajzát a birtoknak.

– Köszönöm, most nincs időm, de el fogok jönni barátommal, kit a dolog érdekel, én magam keveset értek az ily adás-vevéshez, s csak is az első lépés megtételére vállalkoztam, a továbbiak az ő személyes teendői.

– És mikor lesz szerencsém?

– A legközelebbi napokban, – mondá a gróf, s elhagyta helyét. Azt, a miért jött, megtudta, mert meg volt győződve, hogy ha Hermance védencze Holcsinál van elrejtve, azt bizonyosan nem tartja a fővárosban, s legvalószinűbb, hogy az falusi birtokán van. Azonban, mielőtt távozott, egy kérdést akart még hozzá intézni.

– Családja jelenleg talán már falun van? – kérdé feszülten.

– Nincs családom, nőtlen ember vagyok.

– Azt reméltem, hogy az ön által ajánlott birtok megtekintése alkalmával önhöz szállhatnánk, de így természetesen az lehetetlen.

– Ellenkezőleg, gróf úr, nagyon örülnék, ha házamban fogadhatnám, én is kimennék falura méltóságtokkal együtt, s biztosítom, hogy jó ellátásban részesülnének.

– Tehát mégis lehetséges volna, daczára, hogy nincs ott háztartása?

– Azaz, hogy van is, nincs is.

– Hogy értsem ezt? – kérdé Jakab gróf az ajtónál megállva.

– Jelenleg nincs senki Tornyoson, így hívják a birtokot, de néhány, sőt pár nap múlva már gyámleányom ott lesz egy barátnőjével s egész háztartással.

Jakab gróf alig bírt egy örömtelt fölkiáltást elfojtani. Most tehát eljutott oda, a miért jött s a gyanútlan ügyvédet oly vallomásra bírta, hogy ő maga is csodálkozott saját ügyességén, de a legnagyobb egykedvűséggel mondta:

– Köszönöm a szíves meghivást, s barátommal együtt élni fogunk ajánlatával.

– Mikor várhatom jövetelüket, gróf úr? – kérdé Holcsi mohó érdekkel, mert félt elszalasztani a nagyúri gazdag vevőt, s szeretett volna biztos igéretet csikarni ki tőle.

– A napot ma nem határozhatom meg, mert barátom nincs a fővárosban, azonban nemsokára.

E szavak után kikisértetve az ügyvédtől, elhagyta a lakást, s majdnem nevetve haladt le a lépcsőkön, mert sok olyat tudott meg, miről félóra előtt sejtelme sem volt, s miről Hermance grófnő sem tudott.

– A többi magától fog jönni, – gondolá. – Ily bonyolódott dolgoknál a véletlenre is kell számítani, s remélem, a bérkocsistól is sikerülni fog megtudnom valamit.

És ha a véletlenben bízott, igaza volt, mert kilépve a kapun, két fiatal leányt látott a ház felé közeledni, a kik karöltve, vidám csevegéssel jöttek, s midőn, az ő bérkocsisa mellett elhaladtak, az megemelte előttük kalapját, mit mindketten viszonoztak, de a fiatalabbik sötéten elpirult, s gyorsan félrefordítá fejét, mely mozdulat által annak szemei az ő szemeivel találkoztak, s egy másodperczig egymásba mélyedt tekintetük.

Jakab gróf azonnal megismerte benne a fénykép eredetiét, mit Esztheynénél látott, de mennyivel szebb, igézőbb volt az élő, ki szinte nem tudta róla elfordítani tekintetét, s a csodálat oly őszinte kifejezésével nézett rá, mintha egy szép álomképet látna.

És tündöklő szemeinek pillantásában oly tiszta, gyermekes érzelmek tükröződtek, s kedves mosolya oly szédítően bájos volt, hogy a fiatal gróf legyökerezve állt, s önkéntelen megemelte kalapját, maga sem tudva, mit cselekszik.

A leányok futó fejbólintással viszonozták a köszöntést, majdnem oly gyorsan, mint előbb a bérkocsisnak, s eltüntek a kapu ivezete alatt.