A menekülő Élet

Endre Ady

A menekülő Élet

A SZŰZ PILÁTUS

KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT

Van-e szebb élet, mint a másik,S nem mindegy-e akárhogyanVerjük magunk az elmulásig?Úgy siratom azt, amit sírtam,Olyan nagy vétek a sirás:Esti vezeklés hajnal-pirban.Aki él, az mind, mind örüljön,Mert az élet mindenkinekKivételes szent örömül jön.Én vétkeztem, százszor vétkeztem,De már jön a megjobbulás,Már az örömet látni kezdem.Már megragyog fénnyel az élet,Mindennemü és mindenkié:Milyen nagy, áldott fényességek.Akárki helyén éltem volna,Életem éltem egyaránt,Ujjongva avagy panaszolva.És akármi is fog már jönni,Mielőtt végleg elmegyek,Meg fogom ezt szépen köszönni.

DALOK A LABDATÉRRŐL

IValamikor labdatérenHét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,Ki az az egy nem osztozóLabdaverő boldogságon,Ki az az egy, ki ne játsszon,Engem dobott ki a sors,Mindig engem, mindig engem.Kövér könnyel, sovár vággyalVíg hat körűl leskelődtem, ténferegtem.Most is, most is víg hat körül,Kik nem hatan: százan, ezrenLapdát vernek víg-feledtenCsak ugy kussoltat a sorsMindig engem, mindig engem.IINi, most a labdatérenMilyen gyorsak a fiukÉs még szebben kacagnak,Miként a régi hatok.Milyen, milyen szent volnaUtódomat meglelni,A kitudott, kis senkit,Fölösleges nem-játszótÉs szólni hozzá vigan:„Fiacskám, meglátod majd,Lessz egy nagy labdajátékS ott te leszel a vezér,Repülsz, miként a labdaS rikoltsz, mint egy víg rigó,S ha majd nagyon elfáradsz,Keresed a hatokat,Keresed s nem találod;Igy van ez jól, fiacskám.Régi hét fiuk közűlIme, engem tartott megA fő-fő LabdaverőS a többit szépen, ifjanKiverte a játékból.“Igy szólnék utódomhoz.De bár bejártam százszorA régi labdateret,Nem lelem, nem találom.Talán más most a világ,Nincs játékból kitudottCsenevész, sárga fiu.Pedig, nagy Labdaverő,Én titkos, nagy Jehovám,Úgy szeretném az ilyetMindet összegyüjteniS egy vígságos játékbanEgy utolsót játszani.

FELELET AZ ÉLETNEK

Már új utálatok se jönnek,Nagy csapások meg nem csufolnak,Kopott, silány, hivatlan vendégPenészes portámon: a HolnapS roskadott vállamon: az Élet.Csodálkozom, mikor beszélek,Vagy mást merek unt szóra hozniÉs hogy még tudok csodálkozni.Néha, ütötten, mintha várnékS táncol előttem halvány-halkanFutós időkből néhány táncos,Zárt szemű és hűlt lábu árnyék,Ezekkel is már leszámoltam,Csak voltak ők és én is voltamTáncok korában, hős időben.Csak olykor-olykor ébredeznekEgy-egy versfaló messzi nőben,Kiktől bókokat hoz a posta,Kik unalomból kalandozvaVerik meg a vén kapus várat.Egy szemrehányás, késett zokszó,Elhalt hangu baráti kérdésJön-jön még s több váltó-lejárat.És siratás, keserü száj-íz,És a „mi lessz?“ – re vállat vonvaÉs nézvén látni nem akarni,Kergűlt a szív és az agy lomha.Böngészem a hirlapok sorját,Semmit se bánok, őrzök, értek.Ürülnek a boros edényekÍz, szomjuság és mámor nélkül,Se nem dühödik, se nem békülKözömbös, borult, szegény lelkem.Küldött az Élet: megfogadtam,Parancsokat rótt: teljesítvék,Kérdezett és ime: feleltem.

A SZŰZ PILÁTUS

Jaj, felejtek és görbe szájjalFanyargok én, aki a szitkotFohásszá avattam s a titkokBősz száju harsonája valék.Leveleimet elégettem,Multamat a Multba kavartam,Akaratom mind elakartamS unom a rest, döcögő Jövőt.Unom már az emlékezést isS a bánást bűneim fölötte,Sok fogadkozásom: „örökre“,Sok, pazarolt, régi csókomat.Kit látok, másnak-váltnak látokS énemben bámulom a régit,Mint egy öreg mesét: „beszélik“:Óperencián is túl talán.Minden úgy csittul, mulik, szürkül,Mint amit rőt mező védelmez:Ma már a Halál sem félelmesS szégyenlem, ha föl-fölijjedek.Tán-holnapi végem mosolygomS én, a szegény, megcsalt borissza,Mint egy Isten úgy nézek vissza,Által, eldobott életemen.Ami mámor volt, nem sajnálom,Ami józanság, az se késett,Se barátot, se feleségetUtamra nem ráncigáltam én.Mosom kezeim, szűz Pilátus,Felejtek, jaj és megbocsátok,Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok,De nem várok már magamra sem.

A MEGABRONCSOZOTT LÉLEK

Bizony, ha élek,Talán én is lantot cserélek,Hiszen még mámaAbroncsozza lelkem a fáma.És hogyha holnap tetszenék,Jönnének más húrú zenék,Új hírek és új aggodalmak.De befűtött az Úr a dalnak,Ha ilyen könnyen lebben elA hit, a máj és a tüdőS mint költők hívják: a kebel.Bizony, ha élnék,Életemet halálnak vélnék,Mert élnék ócskánTúl minden ringy-rongy földi jócskán.És hogyha holnap tetszenék,Van élet és halál elég.Van összvére e szép kettőnekSzülő-ágynak és temetőnek.A bölcs ember sírva mulat,De végül minden egyszerü:Egy úri, hősi mozdulat.Bizony, ha holnapHír-abroncsaim szétbomolnak,Szabad-szebbenLélek nem hullt szét lelkesebben.

A VÁR-ÚR SZEMÉREMÖVE

Fájdalmas betegség,Örökös, barna cikkázásaA Halál-villámoknak,Ki szereted a jaj-muzsikát,Az átkozódó Jóbokat,A sebes Lázárokat,Fájdalmas, hosszú betegség,Te vagy az Élet,Mert te vagy az ÉletHű várnagya, ki jól vigyázA portyázó vár-úrKikapós, léha asszonyára.Hajh, fájás nélkülAz volna az Élet,Ami a fáradt kurtizánnakA legszebb ifjúSzerelmi, szent dühe:Semmi.És én jajgatva is,Egeket káromolva néha,Mardosva, tépve,Sujtva a Halál-villámoktól,Érzem benned az Életet,Érzem, hogy te vagy az Érzés,Akit azért kaptam,Hogy az Életet soha-sohaÉrezni el ne üttessem,Míg élek.Óh Élet hű várnagya,Fájdalmas betegség,Köszönöm, hogy rámlakatoltadÉlet-uramnakSzemérem-övét.

A MEGŐSZÜLT TENGER

(„Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, hogy a tenger megőszült.“ Jób könyve 41.)

Megőszült tenger, ez volt a vak remény:Úgy hagyni vénen a tengert,Hogy jajgasson,Hol erős karral habjába csaptam én.Hogy megőszülten tépje ezüst haját,Hogy szánják a megőszült tengert,E megőszült,Halálraijjedt, óriás banyát.S ha jön elétek az aggok seregeS kérdi, mi lelte a tengert:Mondjátok meg,Hogy itt úszott az Isten szörnyetege.S mégis képírók képén mocsár, romokS mégis nézzétek a tengert:Kissé ősz lett,De, hajh, semmi, de semmi sem változott.Úgy csapott belé, mint az Isten nyilaValaki s nézzétek a tengert:Képíró-műS rajta néhány úri hal-familia.Óh, én bibliám, mégis maradj titokS ha nézik a megőszült tengert,Mondd, hogy egyszer,Egyszer tán mégis valami jönni fog.Egyszer talán majd nyilik az Úr ege,Egyszer tán átszeli a tengertVillám-csíkbanAz Isten sujtott s kedvelt szörnyetege.

TÉLBE-HULLÓ EMBER VÁGYA

Napjaim: koldus, Télbe-hulló,Csöndes, elszánt betegek,De vidáman zúgnak körültökTavaszi csergetegekS futó hó alól zöld kacsint.Meggondolom, hiszen a láz: lázS én mégis csak roncs vagyokS kezdődő Télben várt TavasszalMindhiában baktatokS aligha érek már Tavaszt.De csergő, friss álmaim vannakS tépik Tél-est biborátS rohannak utánam kölykökkéntA nyilandó ibolyák:Hát hogyha együtt érkezünk?

A TÁVOLI SZEKEREK

A Hold egy óra mulva jön fölS a nagy országút verett,Városba vivő, köves útjánJönnekA távoli szekerek.Följött a Hold, muzsikák szólnakÉs őszi harmat peregS nyikorogva, fehér Hold-fénybenJönnekA távoli szekerek.Ki álmában a Holdnak fordul,Nyugtalanul szendereg,Mikor távolról iparkodvaJönnekA távoli szekerek.Városba tartnak adni, venni,Rossz kerekük nyekereg,Nyikorogva és nyekeregveJönnekA távoli szekerek.A Hold elfordul, hajnal lessz márS a hajnalban egy seregVillamos lámpa alszik el, haJönnekA távoli szekerek.A városban ébrednek kinnalSzegény, törött emberekS várják azokat, akik jönnekJönnekA távoli szekerek.Leesik a Hold elfáradvaS a Nap, mint bibor, kerek,Kacagó csoda hág az égre:JönnekA távoli szekerek.

NYÁRDÉLUTÁNI HOLD RÓMÁBAN

Sandítva száll RómáraFecske-raj-követséggel,Vigyorog vígan széjjelNyárdélutáni Hold.Nagy kékség és pirosságMost újból-újból hozzákRégből azt, ami volt.Szent mezők pára-fátylat,Hegyek álom-szint váltnak,Diadalok s romok,Nap s Hold közé beszőve,Hanyattan az IdőbeRóma sürög-forog.Óh, gyönyörű örökség,Változó, ős, szent község,Urbs, te feledtető,Az én-élet poklábólLelkem-testem kilábol,Te, szent védő tető.Im, magam idehoztam,Védj és borits be mostan,Te szép, te bölcs, örök.Örökkön éltem, élek,Csupán hüvelyt cserélek,Mint Ulisszes-görög.Áldom a nyüzsgő Rómát,Mindennek átfogóját,Pulyásan is nagyot.Ma, hogyha úgy akarnám,Alkonyi álom karjánAkár Remus vagyok.Nézem a mai nőket,A volt és lesz időket:Be régen élek itt,S be minden élet mindegyS a Hold már ismer minket,Vigyorog s nem hevít:Sandítva száll Rómára.

A SÁTÁN KEVÉLYE

Életét végig gőgben éljeA Sátánnak fölkent kevélye.Fakóan szirma ne omoljon:Piros virág volt: pirosoljon.Panaszra is görbülhet szája,De rugja meg azt, aki szánja.Komédiázzék, hogy ő elvetEgy-egy megtagadott szerelmet.S ha térdelve mondja imáját,Pattanjon föl, mások ha látják.Ha hisz és vár, remél és retten,Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen.Ha szivébe kétségek szúrnak,Zengedezzen hitet az Úrnak.Sohse legyen asszony bolondjaS ha él-hal érte, meg ne mondja.Ha futó csókra űzi ösztön,Százszor ájuljon, esküdözzön.Inség, betegség hogyha dúlna,Járjon-keljen, mintha vidulna.S Halál ha cirógatja csontját,Farsangolón járja bolondját.Ellenségeit udvarolja,Mintha aggodalma se volna.Krisztus tréfából se vezesse,Akik szeretik, ne szeresse.S ha az Élet már összemarta:Jött a Halál, mert ő akarta.(Sátán kevélye, szerencsétlen,Jaj, nem így éltem, nem így éltem.)

AZ ELZÁRT KIRÁLY-LYÁNY

Mosolyom, e pajzán király-lyányt,Vén, bús kapukkal ime elcsukom,Arany-haját, nagy gyermek-szemétUtálom, irigylem és unom.Haját tépje, szemét kisírja,Hadd öregedjék együtt meg velem,Szokjék sötéthöz s maradjon elTőle is a kandi szerelem.Emlékezzék, mikor csókoknakVolt balzsamos, ezer, napos napukS csók-csengőre nyiltak szívesenS ifjasan a zárt tömlöc-kapuk.Fonnyadjon el gőgös pártája,Mely a csók-díj selyménél szennyesebb,S gyógyítsa meg vágyát az Idő,E bizsergő, enyhe, drága seb.S majd hogyha a kapuk kinyilnak,Felejtette légyen azt, ami volt:Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt,Az aggszüzült, tört halál-sikolyt.

A BÉKÉS ELTÁVOZÁS

Száritson ki szemükből a Nap,Kik egyszer is megnéztek.Ne hagyjon az én suta arcomSenkinek se szánó emléket.Sors-intézőm a Semmi legyen,Szem és fültömő Semmi,Adassék meg nekem vád nélkülS észrevevő vágy nélkül menni.Hangomat a Semmi igya föl,Mint az álmokat isszaS az én gyönge, panaszos hangomNe jajgasson senkinek vissza.Távozzak el én mindenkitőlMegsemmisülve, szökve,Szemekből, fülekből távozzakEmlékek nélkül és örökre.Egy suhanás se árulja el,Mit lelkem úgyis titkolt:Valaki elment élet nélkül,Valaki elment, aki itt volt.Felejtsem el én is magamat,Nagyboldogan felejtsem,Önmagamból és a világbólSzédülve, zuhantva leejtsem.Akkor se legyek majd senkié,De ne is legyek árva,Nézzek szép, hideg mosolygássalAz én hívó, örök arámra.Nem voltam másé, se magamé,Arám: a hideg Semmi,Nincs jogom, hogy emléket hagyjakÉs, jaj, nincs jogom emlékezni.Feledt kérdésként, választalanBukjam csöndbe omoltan:Ha nem voltam, ne vágyjak lenniS maradjak titok, hogyha voltam.

AZ ÓPERENCIÁS TENGEREN

Pucér mellemet vágyom betakarniFelhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,Ne táncoljon tovább az Élet rajta:Most már hadd jöjjenek a mesék.Száz méter lenne borotvált szakálam,Öreg az ajkam, fogam is hibás:Olyan kicsi tenger lett a szivembőlS olyan nagy az Óperenciás.Hát megpróbálom magam befelhőzni,Szólni magamról unott a dolog,Gyűl és dohog őszi mese és felhő,Burkolt mellemre rágomolyog.Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,Hét mértföldes csizmáju hős, derékKirályfi, ki szabad mellel elindultÉs, himm-hámm, elnyelték a mesék.

ASSZONY ÉS TEMETŐ

SZIVEDET ISTEN SEGITSE

Szivedet Isten belátáshozSzázszor segítse:Egy kurta évig élek tán még,Tán még eddig se.Mit kezdenék sok-sok más nővel?Hajrázva, újraCsinálnám a régi játékotVágyva, borulva.De ha szám-íze régi volnaS egy alkonyatkorÉrezném ízét a te szádnak,Mi lenne akkor?Jaj, hogyha téged más pótolnaEgyetlen egyszer,Te, de meg én is, be megjárnókIly szerelemmel,Nekem, tudom, bármely nagy csók isSemmit se adna.De neked, szegény, szegény asszony,Jaj, mi maradna?

A FIAM BÖLCSŐJÉNÉL

Hüs lugasban vén, nyári napon,Aludj, mikor az apád altat,Kicsi fiam:Felleg-bölcsőd sírva ringatom.Álom-testecskédet legyezem,Csókokra emlékszem, melyekből,Kicsi fiam,Nem hívott elő a szerelem.Hogy ködből vagy és sohse valál,Sohse fájt így szegény apádnak,Kicsi fiam,Közel lehet hozzá a Halál.Édes magzat-vágyak teltenek,Csak téged kiván már a csókom,Kicsi fiam,Aludj, aludj, vén apád beteg.Vén nyár, vén sors, magtalan apa:Akartad-e valaha látni,Kicsi fiam,Kóbor, bús apádat valaha?Halál leseng e nyári napon,Mintha én feküdnék bölcsődben,Kicsi fiam,S álom-arcocskád cirógatom.

AZ ŐSZ SZERELMEI

AZ ŐSZ PRÉDIKÁTORA:Nincs szebb az Ősz kiszimatánál,Őszi éneknél nincs szebb ének,Altató nótája a vérnek,S az Istennek nincs jobb dalosa,Mint az ifju és őszi féreg,Mely szól: „hihu, megyünk, megyünk.“Már öltözik valahol a télS fagyos, roppant lábával topog,Még Ősz sincs s az ifju dalnokok,Estenden ha mélázik a szél,Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát.ŐSZI FÉRGEK KARA:Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,Hihu, megyünk, megyünk,Ezer ásók sirokat ásnak,De víg az énekünk.Hihu, hihu,Az Élet oly hiúS oly szép, mint őszi alkonyS oly szép, hogy elmegyünkS oly szép az Élet-balkonVirágos párkányán átBizton bukni a mélybe.Hihu, hihu, megyünkDanolva és nem félve,A mi szent muzsikánkraÉp lábu lessz a sánta,Nyár-életű az Ősz,Jámbor a nyári bősz,Minden kitárt, higgadt lesszÉs minden rendszeresOltsd el a nagy lángokat:Szeress, szeress, szeress,Utólszor és kitártan,Nagy, ölelő könny-árban,Hihu, megyünk, megyünk.AZ ŐSZ CSÓKJA:Jöjjetek, kik a karolásnakFáradtjai vagytok, ám váltigCsókolni tudnátok a halálig,Kiknek a fogaik elvástakS ajkakat marni szeretnétek,Jöjjön minden szerelmi inség,Csalódás, bánat, éhség, vétek,Aki csak vágyakban maradtS én csókotokba csókolom majd,Az őszi Napot, magamat.S csodálatos, nagy csókolódzásLessz az édes, őszi estéken,Mely nem fáraszt úgy, mint a nyáriDe telt lessz, mint tavaszkor, régenS fiatal csókok tébolyávalLép majd szívetekre a Tél,Miként a Tavasz ibolyával:Még csókol ajkatok s nem él.ŐSZI FÉRGEK KARA:Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,Hihu, megyünk, megyünk,Oltsátok el a nagy lángokat,Szeressetek még egy utolsót,Még szól a mi víg énekünk:Hihu, hihu,Az Élet oly hiu,Megyünk, megyünk, megyünk.

ELDÖNTI A SORS

Rossz vagy, vagy jó vagy?Nem születtem én kitalálónakS nem is születtem rossznak vagy jónak,De kedves, gyűlöltHiábavalónak.Akarsz maradni?Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,Igérni tudok és megfogadni,De beváltani?Inkább elszaladni.Téged szeretlek,Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:Két ember s mind a kettő bolondos.Mi lessz velünk, majd eldönti talánA Sors, e bölcs, gondos.

ASSZONY ÉS TEMETŐ

Valamit szeretnék:Dalolni víg dalát a nőnekÉs víg dalát a temetőnekEldalolni.Magam akarnámJó útravalókkal ellátniS az életbe belekiáltniA vígságot.A temetőnekTán jussa lessz mihamar hozzámS a nőről vígan gondolkozván:Olyan mindegy.Édes anyámnakAzt üzenem, szép volt az életS érdemes volt harcolni véled,Asszony-szerelmem.Derék, szép élet:Rossz némberé és jó anyáé,Ők igazak és ők a máéMindörökkön.Hát hadd daloljakHarsányat és szépet a nőnekS testvérének: a temetőnek;Megérdemlik.

A VÉN CSAVARGÓ

1Farkasordító, gonosz télbenÉletem, ez a vén csavargó,Vergődik, fut gyilkos veszélybenHajhó, nem éri hangom el.Rongyoltan és térdig a hóbanHol erre, hol amarra tart,Megáll, kis ereje fogyóban.Hajhó, egy útszéli keresztnekTámaszkodik a vén csavargó:Nem az ő útja, útatvesztettS ez a kereszt tán sírkereszt.S nincs más jel a vad hómezőben.Estelegve és ködbeszőttenForgószél-lován össze-visszaSzáguld a fehér Fagy-HalálDermesztve, fütyülve, vakítva.Vén csavargó, itt nincs továbbS az a fa-Krisztus se segít meg,Hajhó: az élet nem adódottA bús galileabeliknek.2Hát lefekszünk és álmodunk,Mint az elfeledett regeS édes álmokban vesz meg minketAz Isten hidege.Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk.3Pompás és kicsiny palotábanPárfümös, párás, jó meleg,Csókos illatú, kis termekbenVár a legnagyszerűbb leány.Szűz, de pompásabb az Életnél,Bölcs, de nyugtalan telivérS az ő kész, szent hálószobájaMegér száz, hires csarnokot.Ő az Életnek el-nem-értje,Ő az a Gyönyör-Valaki,Kiért nem kár a kárhozás sem,Kiért nem nagy adó az üdv.Édes ágyába vonja forrónA vén csavargót ez a lyányS a legégibb muzsika hallikA legemberibb éjjelen.4Így fagyott meg a vén csavargó.

A VÁROS LEÁNYA

A Biblia is valljaS búgják bús, ódon énekek:Falánkabban fal férfiut a nő,Mióta város építtetett.Márvány-omlasztó rózsaRégi Zeus-templom falán:Bekúszta, fogta diadalmasanSziveinket a városi lyány.Óh, Város, én imádlak,Ha nem Budapest vagy, de más.Egyszer a harmadik emeletenPárisban ért egy szép riadás.Süldő lyány vetkezett voltFüggöny-feledten, mint titok,Mely készülőn, keggyel, kegyetlenülValakinek majd megnyílni fog.Mint az induló Végzet,Szűz hó-teste úgy villogott,Mint amikor a temetők soránSikló, bús lidércfény hint lobot.Soha tán a Halált mégÍgy nem látták tolvaj szemek,Egész szegény csók-préda nememértLelkem jajgatón megremegett.Leskődtem őszi estben,Míg az ablak sötétre váltS aztán betakartam a szivemenKét illetlent: Csókot és Halált.Azóta Halál és CsókItt élnek bennem vétkezőn:A Város leánya falura jöttS virágokat gyilkol a mezőn.

A LEGSZEBB ESTE

Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?