Emberek: Elbeszélések

A férfi elvörösödött, de azért tovább beszélt:

– Azonban itt a fővárosban se volna nehéz valami szerény állást szereznem. A tanárok szeretnek, valami kórházban vagy egyletnél… önnek tovább lehetne tanulnia. Vennénk valami nett kis lakást. Butort mindenki kap ma hitelbe. Aztán a szigorlatpénzen kivül kérnék még valamit kölcsön a sógoromtól…

– Hisz azt mondta, hogy özvegy anyján kivül nincs rokona?!

– Még ez az egy, nem tartottam azelőtt rája számot soha. Megölte, agyonkinozta az egyetlen testvéremet. És engem – bolond dolog – szeret. Évek óta nem beszéltem vele, de most maga miatt lealáznám magamat, kérnék tőle kölcsön, hogy letehessem az utolsó vizsgálatot…

– S ha én nem volnék?

– Nem tenném be a lábam hozzá. Küzködnék tovább, eladnám magamat, vagy krajczáronként gyüjteném össze a pénzt.

A lány ezen is mosolygott, a mit ezután beszélt a férfi, mindenen mosolygott. Csak a mikor fenyegetődzni kezdett, akkor döbbent megy egy kissé. Szerencsére megjött a mama, a «beszélgetéstől» kigyulladt szemmel. Alig vett észre valamit, csak akkor lepődött meg, a mikor leánya igy szólt hozzá:

– Mondd meg ennek az urnak, hogy takarodjék ki innét… és ne merészeljen belépni többé az én szobámba.

V

Nem tudtak aludni.

Iphigenia egy darabig azzal mulattatta magát, hogy a nyitott ablakon át kinézett a folyosóra, a hol valami cseléd beszélgetett a péklegénynyel. Majd behunyta szemeit s November Dávidra gondolt. Roppant groteszk volt az az alak, a mit ő az orvosnövendék alakjának látott ez álmatlan éjjelen. Hanem azért bánta egy kissé, hogy elutasitotta és kiüzte. Végre is egy imádó, a ki most már talán ki is ábrándul? Hogy lehet módja a kiábrándulásra: ez a gondolat egészen elkedvetlenitette. De talán vissza fog jönni mégis?

– Mit gondolsz, visszajön? – kérdé anyjától, a ki a konyha másik végében aludt.

– Vissza. Hogyne.

– Ha visszajön, megmondom neki, hogy gaz.

– Miért?

– Azért.

Az anya makogott valami érthetetlen mondást, de a mikor a lány kérdezte, hogy mit mond, eltagadta.

Ujra csend lett. Csak a legyek zugtak, zümmögtek. És ezeken a vékony fővárosi falakon áthallszott itt-ott a horkolás, amonnan a gyereksirás. Az utczán még egyre dübörögtek a kocsik, sőt por is szállt be a nyitott ablakon. A szegény főváros nyári éjjelének minden kellemetlensége vette körül a leányt. Forró, büzös levegő és légycsipés vezették a kórust.

Ugy érezte, hogy nem tudja elviselni ezt az állapotot. Hánykolódott ide-oda, majd felköltötte már szundikáló anyját, hogy beszélgethessen vele.

Ritka kegy, az «orvos leánya» örült neki.

– Ugy-e, jól tettem? – kérdé a leány.

– Jól, de…

– De?

– Lásd, olyan nehéz ma férjhez menni, olyan nehéz! És lánynak még is… még is –

Iphigenia haragosan közbevágott:

– Hagyd el, te is csak hasznot akarsz belőlem huzni. Nyugalomra vágyol, nem szeretsz dolgozni, küzdeni…

Az asszony megfélemlitve hallgatott el. Magában arra gondolt, hogy csakugyan mintha fáradt volna egy kissé. Ezek a szépitő szerek alig hoznak ma már valamit. És egyéb munka olyan ritkán akad, néha olyan nehéz, meg nem is fizetik. A dolog nem sokáig marad még igy sem. Egyszer csak vége lesz… elesik valahol és leánya magára marad.

Iszonyat! Kevés vére megdermedt e gondolatra.

De a leány nem rettegett ugy tőle. Gyakran szóba hozta: «Ha magam volnék, egészen, de egészen máskép rendezném be». Sőt egyszer, az igaz, hogy dühében, ezt is mondta: «Te csak ártasz nekem!»

És ez álmatlan éjjelen mindaketten hasonló gondolatokkal foglalkoztak. Arra gondoltak mind a ketten: ha majd Iphigenia egyedül lesz. Az ajtón csak ez a felirás «Paulus Genie». Az egyik vizitkártyát leszakitják.

A lány nem rémült meg az árvaság gondolatától. Az anya reszketett takarója alatt. A lány megszólalt:

– Hány éves vagy, mama?

– Hatvanegy! – felelé az öreg asszony, és sóhajtva hozzátette: Hosszu idő, egyszer majd csak azt mondják: elég. Egy reggelen… csak látod… nem hozzák a reggelit ágyadhoz…

Csakugyan. Mégis rettentő lenne. Vége minden kényelemnek! gondolta a lány s szive elszorult egy pillanatra. De csakhamar ismét arra gondolt, milyen más lenne akkor: nem kellene itt laknia, nem muszájna érintkeznie ezzel az aljas néppel az udvarban és az undoritó főzetek eltünnének a tűzhelyről… Egészen más világ! Önálló, szabad, gazdag lenne, mert egy egyedül álló lánynak, mint ő, nagyon jól tudta, okvetlen akad azonnal nagylelkü védője. Sőt egyszer egyik tanárja is mondta neki: ha majd egyedül áll, jőjjön csak hozzám, el kell jönnie.

Egy kissé megrémült, ha arra gondolt: im előtte anyja holtteste kiteritve. De mint minden nem jó indulatu embernek, neki se volt fantaziája, s nem tudta ezt az esetet élénken elképzelni, inkább magával a tiszta fogalommal foglalkozott s az nem volt előtte rettenetes. Egészen tárgyiasan tudott róla beszélni s amikor eszébe jutott valami, kimondta nyiltan:

– Ugy-e, azt hiszed, én meg nem élnék nélküled is? azt hiszem, még jobban. Kényelmesebben, szebben mindenesetre… ti azt hiszitek: elvesznék nélkületek, pedig gyakran csak ártotok…

Valami visszhangozta ezt a szót «ártotok». Az öreg asszony volt, de egészen változott hangon hebegte utána kegyetlen mondást.

Aztán mindketten elcsendesültek. Kékes szürke szineivel közeledett a hajnal. A lány elaludt. Álmában mintha édes anyja ránczos, petyhüdt arczát az övéhez nyomna. Aztán beesett ajkaival mintha égető csókot nyomna ajkára. Kellemetlen érzés fogta el. Felébredt s látta, hogy az öreg asszony ott áll előtte s félénken motyogja:

– Csak betakartalak!

VI

A tejes asszony vette másnap reggel észre.

Már nyolcz óra volt, ragyogó nap odakünn. Iphigenia édesdeden aludt, miglen a tejes asszony kiabálása felverte.

A puszta divány sötétzöld vásznán szintoly szinü hulla feküdt. Az «orvos leánya» halva.

A konyha-asztalon egy képes ujság szélére a következő, czeruzával, zsidó betükkel irt pár sor:

«Hogy ne ártsak, igy tán jobb lesz neki. Nem igaz, hogy keresztény vagyok. Zsidó. Egyetlen rokonom van Kecskeméten, a hugom, «Gelbné».»

Iphigenia iszonyattal nézett végig anyja elváltozott holttestén, megfagyott benne a vér, amint megmagyarázták neki a zsidó irást s azt, hogy anyja az éjjel megmérgezte magát.

Önvád, fájdalom, kétségbeesés, düh, elkeseredés, gyávaság fogta el egyben. Azután iszonyatos főfájás.

Fejét az ágyba temetve, sirva nyögte ez értelmetlen szavakat:

– Vége a szinház…

VII

A holttestet elvitték a Rókusba… A leány magára maradt. Egész napon át, valami véletlenből, az öreg Vrataritson s a könyvivőn kivül nem jött senki. Az öreg karmester nagyon megijedt a halálesettől, alig volt ott egy pár perczig. A könyvelő fölmondani jött. A házmester is felnézett estefelé, figyelmeztetni a leányt, hogy anya még csak felét fizette ki a házbérnek.

Az asztalon 2 frt 23 kr. A kávé is készen, vizbe hütve. Iphigenia nem nyult ételhez egész napon át. Eladatta ruháinak nagy részét s vett egy ócska gyászöltözetet. Az egész napon át nem tért vissza lelkének ruganyossága, le volt sujtva végkép.

Másnap reggel, már sokkal jobban érezte magát. A fájó nyomasztó, kellemetlen érzéseken áttetszett a fényes, édes jövő reflexe. De azt a halvány fényt csak pillanatokra látta. Ismételten a sötét vigasztalanságba sülyedt. Délután jött ugyan egy pár fiatal résztvevő, de ezeknek semmiségét sohse látta ugy még mint ma.

Nagyon, egészen egyedül érezte magát. Ugy látta, hogy megcsunyult, meglanyhult, összetört. Meghalhat éhen vagy dolgoznia kell. Nem fog érte jönni senki. A tanárnak megirta a szerencsétlenséget, az levélben udvariasan vigasztalta.

Tehát dolgozni! nem.

Otthagyni a szinpadot! nem.

Lenni közönséges rosz lány! nem, nem.

Mivé lesz hát?

Estefelé megérkezett a válasz, megjött anyjának huga, Gelbné, egy kövér kis zsidó asszony a ki, miután kisirta magát s megcsókolta az eddig ismeretlen hugát, azt mondta röviden:

– Pakolj, holnap a temetés után megyünk… Vége van a bolondságoknak… Nekem ugy is a piaczon az almánál kell lennem… te majd otthon.

Elmenjen ezzel az asszonynyal, a ki zsidóul beszél s ilyen durva? Erre a válaszra a felelet: inkább meghal.

Tehát meghal. Még sem. Előbb a biróra gondolt, de szinte örült annak, hogy az ugy sincs most itthon. Hivatta November Dávidot.

VIII

A folyóson várt reá és azonnal szólt:

– Meggondoltam a dolgot.

Az orvos szomoruan mosolygott.

– Én is, én is… Ma lettem orvos, a más, egy leány pénzével. A rigorozum-pénzért eladtam magamat. Siettem, féltem magamtól, féltem magától. Aztán a szegény anyám is eszembe jutott. Tegnap mikor a kötvényt irtam, akkor volt az eljegyzés. Csak azt mondtam, hogy becsületemre.

Halkan, de most is nagyon folyékonyan érthetően beszélt. Nem ugy, a hogy ilyen helyzetben novella-hősök szoktak: csukolva, reszketve. Csak nagyon szomoru és bágyadt volt. Olyan mint egy beteg majom.

Be se mentek a szobába, Iphigeniának a szeméből két könycsepp hullott alá… November pedig kicsuszamlott hanggal kérdé:

– Nincs-e valamire szüksége?

Majd kevés vártatva halk, monoton hangon szólott:

– Bolond szó… becsületemre…

És mint egy megvert eb tova sompolygott.

IX

A kupé ablakán már látszott a város.

– Itt vagyunk, állj fel, ne álmélkodj, hol a kuffered?! – szólt a nagynéni Iphigeniához, a ki kimeredt szemmel, zugó agygyal, az egész utazás alatt némán ült a kupé egyik sarkában. Alig értette, mit beszéltek hozzá s ülve maradt.

– Zseni alszol? nem hallasz? itt vagyunk! – kiabált fülébe a kis öreg asszony.

A lány megborzongott, azután feltápászkodott nagynehezen. A néne odahuzta az ablakhoz:

– Ez az, ott a város, bizony nem olyan szép, mint Pest.

Nem olyan szép! Iphigeniának ugy tetszett, mintha egy gyilkos, büzös mocsárba vinnék, amibe hosszu kinlódás után beleful majd. És marczangolta magát, hogy eljött, hát ott maradt volna akárminek is. Lett volna akár micsoda. Vagy halt volna meg…

Talán még nem késő?

Im megáll velök a vonat, végsőt fütyül a gép, szól a villamos csengetyü. Az éjjeli levegőtől rekedt hangon kiáltja a konduktor a város nevét. Kiszállanak. Körülöttük a világos éjben furcsa élénkség. Emberek hordókat görgetve, asszonyok gyümölcsös puttonynyal a hátaikon.

Olyan különösnek tetszett a lánynak, hogy az emberek még dolgoznak; miért nem fekszik valamennyi az amott tovarobogó vonat elé?! Őt magát isten tudja hányadszor megcsapta a vágy: szétroncsoltatni a gőz-óriástól, de most is, mint a temetés után, alig egy pár órája Budapesten, csakhamar elirtózott.

Élni, élni, akárhogyan is!

És a nénivel megindult gyalog a kisváros felé. Gyönyörű gyümölcsösök között mentek előre. A megáldott ágak, a szagos körték, az augusztusi virágok illata, minden, minden halottszagu volt neki. Meghalt, rothadt, megsemmisült minden.

Halott: a tündérséges szinpad; halott a dicsőség, a gazdagság, a fény, a kéj… Dög minden s mindenütt…

– Állva is alszol! – szólalt meg mellette a néni. Otthon voltak. Egy kétablakos kis ház előtt. Benn világosság még. Vártak reájuk ébren.

Kalappal fején ült a szobában Iphigenia. Két férfi vette körül kedveskedve. Az egyik a nagybácsi, még fiatal és erőteljes, meg egy 20–21 éves fiatal ember, a fiuk. Egészen jóképű emberek; a lány szinte felüdült látásukon. Lassan-lassan majdnem visszanyerte ruganyosságát, régi nézését. Azt a sajátságos, lágy, orvul megejtő tekintetet, a melyet, hogy reávetett uj rokonaira, azok olyan szokatlanul jól, furán érezték magukat, mint a ki először eszik arzént életében…

– Bácsi, Péter, fogtok-e szeretni? Azt akarom, hogy engem mindenki szeressen! – szólt a lány, mielőtt aludni ment volna. És ujra rájuk nézett. Kegyetlen gyönyörűség volt neki látni azt a zavart, a mit egyszerű nézése végbevitt. És ebben a pillanatban felvillant előtte ujra a régi jövő… az igaz, hogy más alakban.

Lefeküdtek. Aludt az egész város.

Anyák és lányok között talán akadt egy-egy a ki kinos álmában hangosan felnyögött, megsejtve a közelükbe érkezett veszélyt. Anyák és lányok között bizonynyal volt egy-kettő, a ki megálmodta, hogy ime a pusztulás megérkezék közibük.

A Veszély, a Pusztulás, a jövevény, fiatal lány képében: nyugodtan feküdt ágyában. Kezdetben zavarta, bántotta egy kissé a szoba falusi szaga, a svájczi órának komoly ketyegése, de mindezeket megszokta egy negyedóra alatt. Most már csaknem jól érezte magát. Egy darabig a két uj férfirokonra gondolt s arra, hogy ezek, a kiket megbűvölt, bizonynyal vele foglalkoznak most. Gyenge izgalom fogta el, olyasfajta, mint akkor, midőn szavalt, poseolt valamely közönség előtt.

Az izgalomnak ez a bágyadtsága s az álom megzsongitották idegeit. Már csak homályos sejtelmek reszkettek végig lelkén.

Sajátságos sejtések arról, hogy a két férfirokon meg mindazok a férfiak, a kik itt laknak ebben az alma-szagú városban, mint fognak majd reszketni tekintetének hatása alatt… Kéjesen, félénken, kinosan, boldogan… Azt teszi velök, a mit csak akar s azt akarja, hogy szolgája, lépcsője, lábpárnája legyen mind, mind…

A bosszúállásnak valami homályos ösztöne szállta meg. Veszteségét még érezte, de a kárpótlás megtalálta már abban a pusztitásban, a mit véghez fog vinni itt ebben a házban, ebben a városban, mely mind csendesebb lett körülötte.

Aludt mindenki. Legfelebb, ha egy-egy anya és leány volt ébren, kinos álomból felrebbenő. Valami látomással teli asszonylélek talán meg is érezte, hogy a veszély, a pusztulás immár közöttük van.

Egy fiatal, hamvas arczu, mosolygó lány, a ki most csendesen, nyugodtan, édesdeden alszik. Holnap pedig már megkezdi rettenetes munkáját: elcsábitja a feleségtől a férjet, menyasszonyától a vőlegényt, szeretőtől a kedvest… Pisztoly durranása, halálhörgés, rimánkodás, szitkok, átok, kín, sirás, kéjes és boldogtalan sóhajtások fognak itt felhangzani a levegőben, melyet most csak tücskök csiripelése, alvók szuszogása, álmatlan ebek csaholása zavar meg.

És mindazok egy lány körül, egy lányért, a ki csendesen alszik puha ágyán, s szeliden mosolyogva álmodik valamely dicsőségről.

RABKATONÁK

Vittek, vittek… A rabszállitó kocsi homályában felém csillogott az eskorteos káplár szeme, követte minden mozdulatomat, kinézett velem együtt a kocsi zsaluja mögött. Eddig vasuton jöttünk s éjszaka, nem láttam még semmit a csehek hazájából, egy pár tömpe, esőre álló orr, tubákoló posztókereskedő, wasserzakos porczellán-pipák, aztán egy szép, kedves cseh leány – ez minden, mit a kupé lámpása mellett kincséből mutatott Bohemia. Aztán a világ legszebb, legpirosabb s leglágyabb zsemlyéje – cseh «halbicsku», melyet a szép Libussának hozott kisérője, jegyese, férje, szeretője, – szöktetője? De az eskorteos nem enged regényeket kutatni s a gyászruhás lány ellebbenti ajkai elől a fekete fátyolt s belé harap a zsemlyébe. Soha nagyobb ajkakat, csunyább fogsort s terjedelmesebb harapást! Pedig milyen szépen kigondoltam már magamban az egész verscziklust, a mit majd ez ismeretlen hölgyhöz intézek. Alig láttam, alig jelent meg nekem, már is eltünik örökre, visszahozhatlanul. Ő Prágába talán nászuton, én Josefstadtba, rabságra talán. Tragikus helyzet s ideális alak s most mindennek egy nagy harapással vége s vége a regénynek!

Visznek, visznek… Közeledünk a vár felé. A mint fölfelé haladunk a dombon, mindjobban tágul a láthatár. Mikor eljöttem szép Magyarországból, már virágoztak a fák s az uti sáron fehér lipék lakmároztak, éhesen, vidáman, mint egy gyermekcsoport. Itt keresem a tavaszt: nincs. Csak fehérre meszelt pedánsul nőtt gyümölcsfák művészi madárléppel, ládákkal tar koronájukon. Vizes ködös, szürke és kiállhatatlan szinü levegőég: ez a tavaszi reggel itten. Madárcsicsergés helyett tambour-jelöltek dobpergése s czigány hornyisták tülkölése. Amott egy szántó. Büszke Cselő, gőgös Csákó s bojtos szarvu vidám Virág helyett egy törpe svajczer tehén huzza az ekét, nadrágos cseh szólongatja finomul, se pattogó ostor, se nóta, se káromkodás, semmi, semmi! Csend! Majd halk mormogás, olyan, mint egy nagy gépé. Hát motorrá változott itt a természet!?

Az első felvonó hidon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja. Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zug tova az Elba s bekeriti a várat, bekerit bennünket. Egy pillanatra visszatükrözi a sárga kocsit s a sárga halált, melyet annyi derék magyar gyerek talált fel benne. Kigyózik, kereng felénk a lila Mettau is s ujra uj gyürüt alkot mögöttünk. Kapura kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban haladunk s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke fellegekbe bujva hires Königgrätz a peremen némi fényben a porosz gránicz hegyei s itt előttünk a várpiacz, tiszti kardok csillámlása, csengése, «szé–vasz» hangok, virginiák haragos bajszok alá dugva, buta regruta arczok, gőgös hadnagyocskák – és teméntelen ágyúgolyó garmadába rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város, hires Josefstadt, csendes Josefov. Magyar bakák söprik a köves utczáját, a kaszárnyák elejét s a mint megállunk, csendes hangu nóta szoritja még összébb a szivemet. A kórház óriási épülete előtt rab-baka seper s dudolja: