A falu jegyzoje

Jónás azon korban volt, hol könnyebben semmire nem határozzuk magunkat, mint éppen áldozatra, s természetes, hogy e beszédeknek vége azon határozott nyilatkozata vala, hogy minden követeléseiről szívesen lemond, ha azáltal a közjót mozdíthatja elő. – “Jól teszed – szóla őt megölelve egy öreg táblabíró – , még fiatal ember vagy, kezdjed esküdtségen, mint mások. Réty úgyis testi-lelki jó barátod, azonkívül úrfi, s nem sokat fog gondolni járásával, s te mindent kedved szerint rendezhetsz el. A jövő tisztújításig pedig, ő kétségen kívül valami dikasteriumhoz felebb megy, te pedig minden ellenszegülés nélkül elfoglalhatod helyét. A főispán is mondta már, hogy gondja lesz reád.” S a dolog el lőn határozva, Tengelyi főbíróság helyett esküdtségre konkurrált, s tökéletes béke s egyetértés közt virradt föl a tisztújítás nagy napja.

Réty lemondása, az alispánok, főügyész, jegyző s főbírák választása mind úgy történt, mint előre ki volt csinálva; az ifjú Réty választásáig – ki a főbírák közt utósó vala – nem mutatkozott véleménykülönbség; s ki a tisztújítás előtti ingerültségnek tanúja volt s mindazon szitkokat hallá, melyekkel a most közhanggal választottak érintettek, s a tranzakcióról értesítve nincs: alig hihetne szemének, hogy Konkolyi veres s Réty fehér borából oly egybehangzó lelkesülést ihattak Taksony patriotikus rendei, hogy ennyi színkülönbségnek de csak legkisebb nyoma sem maradt a választásnál. Szintúgy maradtak a dolgok az alszolgabírói s első két vagy három esküdti hivataloknál, Az egész egy jól betanult színdarab mesteri előadásának látszott, s Tengelyi, ki Rétyt valóban szereté s mindazon jót, mit egy esküdt embertársainak tehet, költői lélekkel előre élvezé, oly biztos vala választásáról, s oly nyugalommal hallá nevét a kijelöltek között, minőt soha esküdt restauráción nem élvezett. De vannak dolgok az égben s a föld felett, főképp tisztújítások alkalmával, melyekről bölcseink nem álmodoznak, s ilyen vala az, hogy Tengelyi, kit előbb a közakarat főbírónak kívánt vala, most midőn esküdtnek jelöltetik ki, egyszerre a legparányibb kisebbségben látja magát; s habár Konkolyi, mint Brutus, fiainak halálos ítéleténél, hallgatva tűri el e csapást, mely szívének kétségen kívül mindenekfölött fáj, s Hajtó annyira meg van hatva, hogy e jelenetnél a tanácskozási termet elhagyni kényteleníttetik, és a fiatal Réty szomorúan lehajtja fejét, s hősünknek minden barátai nemes haragukban mind elnémulnak, ez a dolgon nem változtat semmit. Tengelyi keresztülesett s esküdtnek egy ráci közbirtokos kiáltatott ki, ki Konkolyinak legjobb kortese lévén, a köznemesség szeretetét magának is megszerzé.

Jónás el vala keseredve. Élte minden reményei s – mi még fájdalmasabb – azon bizodalom, mellyel az emberekhez viseltetett, meg valának ingatva. Fényes jövő helyett előtte komoran intve a szükség állt, és senki a világon, kihez ennyi baj között támaszkodnia, kiben bíznia lehetne. Igaz, itt volt Réty; de habár valahányszor szóba álltak, kedves Jónás— s Lászlónak nevezék, s igen barátságosan tegezék is egymást, azon napok, hol a heidelbergi egyetemben jobb pajtás e két magyarnál nem volt, mégis elmúltak. A többiekről nem is szólok; aki olvasóim között tisztújításnál átesett, tudni fogja saját tapasztalásából, hogy azon kisebbség is, mely őt hivatalára választani akará, mint homokos földön a víz eső után, ily körülmények közt mindig eltűnik. Jónás egészen elhagyatva állt, s alig tűrhette volna életét, ha a kegyes végzet nem nyújt új vigasztalást bajai között.

Jónás szeretett. Először életében s igazán, mint csak az szerethet, ki visszataszítva mindenün-nen, lelkének egész erejével azon egy lényhez ragaszkodik, melyet a kegyes istenség elébe vezetett, hogy reményljen és élvezzen ő is. Nem leszek hosszas e tárgyról, s főképp Erzsi leírásával egészen megkímélem olvasóimat. Leányok majdnem mind hasonlítanak egymáshoz. Ha kedveseiket kérdezed, csak angyalokat találsz; ha másokkal szólasz (nem mondom, ugyanazon faluban vagy társasági körben élő leányokkal vagy anyáikkal, hanem csak más férfiakkal), jobbadán bizony csak jó, csinos, derék leányok azok nagy részint mind. Ilyen vala Erzsi is (kivel mint Erzsébet asszonnyal nemsokára megismerkedünk), a nevezetes csak az, hogy Jónás kedvese személyes tökélyein kívül nem bírt egyebet, s hogy hősünknek mindenekelőtt valami keresetmódról kelle gondoskodnia, ha e szép világon, hol még a liliomoknak is csak igen könnyű tavaszi köntös adatott, kedvesével együtt az éhenhalás processzusán keresztülmenni nem akar.

A sors Jónásnak ez egyszer kedvezni látszott. Apjának jó barátai, a jó hír, melyet mint kitűnő deák a debreceni kollégiumban maga után hagyott, mindez segíté őt, midőn egy nagyobb község kántori helyeért folyamodott; s habár e helyzet fényesnek nem nevezhető, szükségeiről gondoskodva volt, s azon ígéret, hogy az első nyílásnál a debreceni kollégiumban professzor-ságra számolhat, szebb jövőt ígért.

Nem állt tehát szerencséjének útjában semmi, s a boldog kántor örömdagadó kebellel vezeté ifjú nejét kis házába, melynek szalmafödele éppúgy védheté őket vész s zivatar ellen, mint bármely palota, s melyben ennyi szeretet egész mennyországot alkotott számukra. Csak egy vala kifeledve a számolásból, Erzsébet katolika volt. Jónásunk szerelme hevében s annyi szép remények közt feledé hitéről kérdezősködni, s így történt, hogy a reformált község, fölzúdulva a botrányon, hogy kántorja más vallású nőt választott magának, hősünket egy év múlva elküldé, S hogy, mi igen természetes, a professzorsági remények is füstbe mentek.

Újra aggódni, újra küszködni kelle tehát mindennapi kenyeréért, s Jónás elkeseredett szívvel, de nyugodtan fogott e nehéz munkához. “Kit az istenek gyűlöltek, abból nevelőt csináltak”, szól a deák közmondás, s így természetes, hogy sorsüldözte hősünk sem kíméltetett meg a bajtól, s hosszú keresés után csakugyan egy nevelői hivatalra tett szert. A ház, melybe jutott, a jobbaknak, azaz azoknak egyike volt, hol a nevelő szép fizetés s nyugpénz mellett a szakáccsal s komornyikkal majdnem egyenlő lábon áll, s noha két fiú bizatott gondjára – mi már csak azért is elég baj, mert két úrfi mindig többet lármázik s kevesebbet tanul, mintha csak egy volna; s noha apai s anyai szeretet a két fiú között megosztva, a nevelő fáradozásai sikeres ellensúlyát képezék, s mindazon kicsi bajok s szenvedések, melyek egy nevelőnek életét elkeserítik, nem hiányoztak nehéz ösvényén – Jónás mindezt eltűré. Minden jobb ember életének legfájdalmasabb időszaka az, melyben meggyőződve magas terveinek kivihetetlensé¬géről, egoizmusra kényszeríttetik, s kik előbb az egész emberi nemet vagy legalább hazánkat akartuk boldogítani, vérző kebellel egy kis szerencsét keresünk önmagunknak. Jónásra nézve rég eljött, ő szerénnyé vált kívánataiban. Erzsébet vele egy házban lakott, jövője biztosítva volt, ő megelégedett helyzetével. – Sorsa másképp határozá. A ház, melyben nevelősködött, katolikus volt, ő reformált, mint midőn még kántor volt, s katolikus nőt választott magának, az egész község, úgy most az apa barátai s az anya rokonai felzúdultak e vallási botrány ellen, s jeléül, hogy e honban minden vallásfelekezet legalább a keresztény türelemre nézve egyenlő, Tengelyi ismét elbocsáttatott, s mint gazdasági tiszt kezdé meg újra éltének nehéz ösvényét.

Tengelyi azon emberek egyike vala, kik minden foglalatosságnál föltalálják az öszveköttetést, melyben az valamely szép vagy nagyszerű eszmével áll; s innen van, hogy valamint senki magát könnyebben új életmódhoz nem határozá el, úgy senki többször csalódva nem érzé magát. Így járt most is. Midőn magát gazdatisztségre szánta, Virgil Georgiconja tölté el képzetét, később csak ablaka előtt a magas szemétdomb s azon még sokkal mocskosabb érintkezések maradtak meg ábrándjaiból, melyekbe hivatala által jött. Virgil Georgiconjában egészen megfeledkezett az urbariumról, s mégis ennek alkalmazása volt Tengelyi tisztségének egyedüli vagy legalább fő kötelessége, mihez még az járult, hogy ura – igen szabadelvű nagyságos úr, ki Voltaire-t s Rousseau-t majdnem könyv nélkül tudá, az urbariumot elavult s felvilágosodott századunkhoz nem illő törvénynek tartva, azon szebbnél szebb javításokat kísértett meg, melyek szegény Jónásunkat majdnem kétségbeejtik.

Miután parasztjai sokkal kevesebb földet bírtak, mint az úrbér szerint bírniok kellett volna, s tudta, hogy egész idejöket, mely az isten, úr s megye szolgálatából fölmarad, telkeikre nem fordíthatják, a méltóságos úr, ki a henyeség veszélyeit magáról ismeré, mint jó apa gondosko-dott, hogy gyermekei az úrbéri kötelesség felett is, elégséges munkával láttassanak el. Ezenkívül még más, igen célszerű javítások hozattak be e nemes férfiú jószágain. Így, jó hazafi létére nem ismervén el a devalvációt, mennyire hatalma terjedett, azaz jószágain, csak ezüst pénzt fogadtatott el, s természet szerint ebben szedette a füstpénzt is. Hasonlóképp gondoskodott jobbágyai neveléséről. Nem azon közönséges nevelést értem, mely írásban, olvasásban s több ily haszontalanságokban áll, hanem azon fontosabb gyakorlatit, mely az életre készít, s mert ezt természet szerint az urasági udvarban kaphatni legcélszerűbben, egész háza teli van jobbágyfiúkkal s leányokkal, kik majd mint lovászok, majd mint konyhaszolgá-lók, vagy a fonóban minden díj nélkül az élet leghasznosabb mesterségeiben oktattattak.

Jónás, ki mindezen dolgokban akaratlan eszköz vala, szíve keserűségében evé mindennapi kenyerét, s csak a szükség ellenállhatlan filozófiája tarthatá őt vissza helyén, mely érzemé¬nyei— s meggyőződéseivel egyaránt ellentétben állt. De mit vala tennie? hisz Erzsébet legalább boldognak érzé magát, s itt-ott volt egy könny, melyet letörölhetett, egyes szenvedések, melyeknek enyhet nyújthatott – e helyzetében is. Két év múlt el így, midőn egyszerre fenyegető levelek szórattak szét, melyekben az uraság minden épületeire a vörös kakas leszállása ígértetett. A vizsgálatnak nem lett eredménye, s éppen pünkösd napján egyszerre csűrök— s aklakon kívül Jónásunk háza is lángban állt. A többi tisztek lakásai csereppel lévén födve, kárt nem szenvedtek. A gonosztevők egyike tetten kapatott s a statáriális bíróság s később az akasztófa alatt nyilván kimondá, hogy csak mindazon kegyetlen igazságtalanságok, melyek rajta az uraság által elkövettettek, bírták őt gonosztettére, s hogyha a tisztek előbbi bánásmódukat meg nem változtatják, találkozni fognak utána többen is, kik rokonaik kedveért tettét ismételni fogják.

A botrány irtóztató vala. A méltóságos földesúr, kiben a megye egyik legfelvilágosodottabb s szabadelvűbb táblabíráját tisztelé, ki soha templomba nem ment, soha még az esküdtet sem nevezé másképp, mint uramöcsémnek, s ha az utcán végigment, minden gyermeknek nyájasan arcára veregetett (később ha ily gyermekek lovászokká vagy más cselédekké nőttek, e veregetés velök együtt nőtt), ily földesúr miként lehetne ily úrbéri kihágásoknak elkövetője? Természetesen csak a tisztek egyedüli okai mindazon elkeseredésnek, mely a jobbágyok között létezett. Itt példa kelle, azt átlátta mindenki s leginkább a méltóságos úr maga; s mivel minden tisztjei között nem volt senki, kihez őméltósága kevesebb szívvel viseltetett volna, mint Tengelyihez, miután ő vala minden tisztek között az egyetlen, ki az igazgató világos, noha csak szóval adott parancsainak épp az úrbéri viszonyokra nézve ellentmondott, ki midőn a szerencsétlenség kitört, nyilván és kíméletlenül az uraság ellen szót emelt, végre ő, kinek háza felgyújtatott, s kit eszerint maga a gyújtogató mint azt jelölte ki, ki ellen az ingerültség legmagasb polcra hágott: semmi sem természetesebb, mint hogy ismét ő választatott áldozatul, s minden kérés ellenére röviden elbocsáttatott.

Kevés bútora s az, mit magának szolgálata alatt szerzett, elégett, s szegényebben, mint kiindult, tért vissza kétévi fáradozás után Porvárra, honnét annyi reménnyel távozott.

Itt kezdődik hősűnk életének legszomorúbb, habár éppen nem legköltőibb szaka, mely alatt számtalan ínség s önmegtagadás közt mindennapi kenyeréért küzdött, s melynek részletes leírásával olvasóimat nem fogom fárasztani. Tengelyi kész vala mindenre, elvállalt volna minden szolgálatot, nem irtózott semmi munkától, hasztalan! a sors nem engedé, hogy valahol megpihenhessen. Ahol gazdasági tisztséget kért, ott utolsó szerencsétlensége – ha pört keresett, a Taksony megyei bírák ellenségeskedése, mely miatt minden pöreit elveszté – , ha mint nevelő ajánlkozott – majd elvei, majd vallása, majd nyugtalan természete, mely miatt eddig nem férhetett meg sehol, hozattak fel ellene, egyszóval ha egy vagy más ügyvéd helyett itt-ott replikát vagy kérelemlevelet nem ír, s neje mosás— s vasalással nem keres pár forintot, Tengelyi minden tudománya s szorgalma mellett koldulni kényszeríttetik.

Így múlt el ismét három év, s amit nem csudálhatunk eléggé, anélkül hogy Réty, ki azalatt apja után örökségébe lépett s alispánná lett, barátjáért csak a legkisebbet tett volna. Annyira tisztelé barátját, hogy őt még legnagyobb ínségében sem akará valamely adomány vagy ajándék által megsérteni; ami pedig befolyását illeti, mely által hősünket valamely hivatal— vagy tisztséghez segíthette volna, Réty azon ritka erényű emberek közé tartozott, kik hatalmukkal soha barátjaik elősegítésére vissza nem élnek; s így elvei által lekötve, azon szomorú helyzetben látá magát, nem tehetni semmit leghívebb bajtársáért. De az akarat azért egyiránt erősen élt kebelében, s miután Jónásunk három évig ennyi bajjal küszködve, már majdnem lemondott minden reményről is, egyszerre ott terem kis szobájában a nemes lelkű alispán, s tudtára adva, hogy a tiszaréti jegyző meghalt, kéri, nem vállalná-e el hivatalát? nemeslelkűségének túlzásában annyira menve, hogy valamint az előtti jegyzőt, úgy őt is a hivatallal öszvekötött telekre nézve fölmenti minden úrbéri tartozásoktól.

Jónás megköszöné Réty gondoskodását, s még azon héten kiment Tiszarétre, hol őt történetünk kezdetén, mint e helységnek húsz éven át hivataloskodott jegyzőjét, ősz fürtökkel, de még testi— s lelkiképp ép erőben találjuk.

Ha olvasóim ezen időről valami érdekest kívánnak tudni, legfelebb azt említhetem, hogy Tengelyi pár évvel történetünk előtt Tiszaréten egy kis kuriális házat s fundust vásárolva magának, jegyzőségén kívül gazdasággal foglalatoskodott; hogy egy leánya, Vilma s fia, Pista született, kikkel mint az egész környék legszebb leányával s legpajkosabb fiával nemsokára megismerkedünk; hogy Erzsébet asszony egy idő óta jóval többet pöröl, s Jónásnak Rétyvel való barátsága főképp az utósó követválasztás óta igen elhidegült. Más érdekest nem mondhatok. Tengelyi e hosszú idő alatt nem változott; annyi szenvedés kissé elkeseríté, de azon igazságszeretet, melyet rajta ifjúkorában láttunk, a bátorság, mellyel minden elnyomás, minden törvénytelenség ellen fölszólalt, ugyanazok maradtak, s Erzsébet asszonynak igaza volt, ha fejét csóválva azt mondá, hogy férje soha megokosodni vagy valamire menni nem fog.

Tengelyinek már külseje is tiszteletet gerjesztett, de még inkább nevelé ezen érzeményt a komolyság, vagy hogy úgy mondjam, ünnepélyesség, mely e férfiú magaviseletét legszorosabb házi körében is jellemzé, s mely által, ha társasága kellemetlenné vált is, a falusi jegyző azon megvető barátság kitöréseitől őrizteték meg, melyekkel leereszkedés neve alatt sok becsületes ember felsőbbek által annyira kínoztatik. Felsőbbekkel, kik által a megyei nemességre gyakorlott befolyása végett fölkerestetett, senki az udvariasság szabályait szigorúbban meg nem tartá, de senki hidegebb közönösséggel nem viszonozhatá barátságukat. “Felsőbbjeink – így szóla többször – minket, alsóbbakat csak annyiban becsülnek, mennyiben hasznunkat vehetik, mi őket, csak amennyiben tőlök félünk; én nekik használni nem akarok, félni nincs okom, miért fogadjam hát vagy keressem barátságukat?” Hogy Tengelyinek ezen tulajdona neki barátokat nem szerzett, azt olvasóim könnyen átláthatják. A felsőbb osztályok, midőn az alsóbbak legaljasabb hibáit magokévá teszik, eléggé leereszkednek; ki vehetné nekik rossz néven, hogy legalább tulajdon hibáikat, minő a büszkeség, másokban tűrni nem akarják? De falusi jegyzőnél, ki befolyása által, melyet a nemességre gyakorol, hivatalában biztosnak érzi magát, s a kis házat, melyben lakik, mint nemesi tulajdont bírja, én függetlenebb teremtést nem ismerek; s így hősöm nyugodt lélekkel nézheté mindazon neheztelést, mely az alispántól az utósó esküdtig majdnem minden kebelben ellene forraltatott. Tengelyi egyike vala azoknak, kik – mint mondani szokta – caesaroknak vagy falusi jegyzőknek születtek; azaz, ha véletlenül caesarokká nem lettek, a jegyzőségnél magasabbra emelkedni nem tudnak; s ő rég nem vágyódott más után, mint amivel bírt; meggyőződésből, mint maga mondá, vagy kénytelen-ségből, mint ellenei hirdeték, én nem mondhatom; de józanul mindenesetre, mert azon út, melyen magasra haladhatunk, nem olyan, hogy azáltal, ki azt meghajlott fővel keresni nem akarja, föltaláltathatnék. De valamint Tengelyinek ezen hibái vagy jó tulajdonai (nem tudom, minek nevezzem, s olvasóimra bízom e felette kétséges tárgy elhatározását, mely bizonyosan aszerint fog történni, amint az alispánhoz vagy falusi jegyzőhöz állnak közelebb) őt elöljárói előtt gyűlöletessé tevék: úgy nem vala talán az egész ország jegyzői közt egy sem, ki azon nép között, melynek ügyei rá bízattak, annyi népszerűséggel bírna, mint ő. Voltak itt is, kik elveinek túlvitt szigorúságát rossz néven vevék, s azon fellengző igazságszeretetet, mellyel minden jó ügyet, személytekintet nélkül pártola, sokallák.

De végre Tiszaréten s tíz mérföldre a környéken nem volt talán ember, ki Tengelyiről el nem mondaná, hogy becsületes ember; s ez legbizonyosabb jele annak, hogy csakugyan az volt, mert valamint nagy körökben semmi sem csalódik többször, mint a közvélemény, úgy egy falu szűk korlátai közé szorítva biztosan építhetünk reá. A színhely nagyságával nőnek a csalódások, kis színpadon csak azon hibák nem vétetnek észre, melyek nem léteznek.

Szorosabb barátságban azonban Tengelyi csak egy férfival állott, Vándory Boldizsárral, kivel őt olvasóim most a törökdombon először láták. S e barátság vala az, mi életének egyik fő örömét tevé.

Vándory s Tengelyi egyébiránt a legkülönbözőbb emberek valának, kiket magunknak képzelhetünk, s épp ez vala talán oka változhatatlan barátságuknak. Ugyanazon tulajdonukat, melyeket magunk bírunk, csak egyszer, azaz önmagunkban szoktuk szeretni. E két barát haj-lamai s tulajdonságai kiegészíték egymást. Mintegy azért látszának egymás mellé állítva, hogy bennök mindent, mi emberi kebelt nemesíthet, egymás mellett találjunk. Tengelyi szigorúsága után, mellyel az emberekről szólt – Vándory derült életnézete, ki mindennek jó oldalát kiemelve, mindenben valamit talált, mit szeretni lehessen, jóltevő vigasztalásként hatott reád.

Ötvenéves koráig mindenki vagy kibékült, vagy megbosszankodott a sokaságra; s ha oly férfinál, ki, mint Tengelyi, többször szorult barátaira, ez utóbbi történt, nincs mit bámulni, s nincs mit neheztelni, főképp ha e szigorúság csak az elméletben létezik, s így volt ez Tengelyi-nél. Ki őt beszélni hallva, azon ingerültséget, mellyel minden gonoszról szólt, öszvehasonlítá tetteivel, meggyőződhetett, hogy irgalmasabb férfi széles e világon nem volt annál; ki önmagát minden gonosz kérlelhetlen üldözőjének hirdeté. Ne vádolják azonban olvasóim következetlenséggel e férfiút, főképp a fiatalabbak ne, kik éltökből még csak föltételeiket ismerve, nem tudják, mennyi erényeket vesztünk az életben, mihelyt gyakorlá¬sukra alkalmunk jutott. – Ezer ember közt alig van egy, ki nem éppen azon tulajdonokról szólna legtöbbet s legszívesben, melyeket nem bír, s nem épp azon dolgokra nézve szerezte volna a legtisztább elveket magának, melyekre nézve érzi, hogy ily elvekre szüksége van. Gyávák bátorságáról, rossz bírák részrehajlatlanságáról, önzők a hazáról szólnak legszívesben; miért ne tárhatna ki jámbor jegyzőm is néha szigorú elveket? Nyugodtan eltűrjük az alávalóságot, szenvedjük, sőt néha kedveljük a legocsmányabb erkölcstelenséget, ha kellemes alakban közelít hozzánk; miért ne volnánk engedékenyek az erény kis hibái iránt? Ha tetsző formába öntetett is, azért senki sem taszítja el magától az aranyat, s nem panaszkodik senki, hogy terhes elhordani vállain.

Vándoryról csak keveset mondhatok; azon idő óta, melyet mint lelkész Tiszaréten töltött, hol hősünknél pár évvel előbb telepedett le, nyugodt egyenlőségben folytak napjai. Múltjáról mást nem tudunk, mint hogy Heidelbergben tanult, s hogy ott, noha majdnem tíz évvel idősebb s teológus, mégis egyedül Tengelyivel társalkodott. Családjáról s gyermekkoráról soha nem beszélt. Azon, hogy magyar, senki sem kételkedett, ki őt szólni hallá; s ki Tiszarétre jövén az agg lelkészt ott látta hívei között, apának hinné gyermekei körében, annyi tisztelet környezi a jámbor öreget, annyi szeretet mosolyg arcain mindenkinek elébe. Maga a Réty család osztozott e köztiszteletben, s talán nem volt ember, ki ez oly büszke házban annyi tekintéllyel bírt, mint Tiszarét szerény lelkésze.

Ez az, mit hőseim múlt életéről mondani szükségesnek tarték. Ha hosszasabb voltam, s valakit olvasóim közül untattam, gondolja meg, hogy nem éltem azon írói jogommal, mely szerint őt hosszú előszóval vendégelhettem volna meg, s ne tegye azért félre könyvemet. Regényem csak az élet képe akar lenni, s az nem lehet mindig mulatságos.

Már a nap lealkonyodott, s csak még nehány piros felleg jelölé a helyt, hol az eltűnt, midőn a barátok a faluhoz értek, s Vándory jó éjszakát kívánva Jónástól elvált.

Hősünk magánosan, s meglehet, mert a törvénykezési jelenet, melynek a törökdombon tanúja volt, érzelmeit sérté, vagy talán mert múltjára gondolt, komorabban, mint máskor tért házába. De midőn a kapunál Vilmát látá, ki vígan elébe lépett, s midőn kebléhez szorítá a nyájas gyermeket, a gond, mely homlokát ráncokba voná, eltűnt, s csak boldogságának érzete tölté el szívét.

Be akart menni, leánya nyájasan visszatartóztatá:

– Előbb még egy kis kérésem van – szóla mosolyogva – , míg nem ígéred, hogy teljesítni fogod, nem eresztlek be.

– S mi volna az? – kérdé Jónás jókedvűen simogatva leánya arcát.

– Hogy meg nem haragszol – felelé Vilma kérőleg.

– Én – s ugyan miért?

– Tudtod nélkül tettünk valamit.

– Ha csak az, hogy meg nem haragszom – szóla Tengelyi nevetve – , azt megígérem.

– És hogy helybe fogod hagyni?

– Ez más kérdés, de ha te tevéd – folytatá mosolyogva – , legyen megígérve ez is.

S apa s leány bementek a házba, boldogan, s meg kell vallani, jegyzőnk részéről nem minden kíváncsiság nélkül.

3

Tiszarét helységében, hová a jegyzővel s lelkésszel mi is visszatérünk, azalatt csend s béke uralkodik. Egyes munkások, kik a mezőről hazatérve, kaszával vállaikon házaik felé ballag¬nak, itt-ott pár csevegő szomszéd a kapuk előtt vagy egy gyermekcsoport az utca közepén, porban játszva, ez minden, mit észrevehetünk, s mi felett az estharang elzengi dalát, lassú kongásokban, mintha fáradva volna ő is, s félig szunnyadozva mondaná el esti imádságát. Maga a korcsma, hol máskor vígan folyt a tánc, s Icik zsidó jó áron – de hitelbe, még nem termett gabonáért méré borát, ma üresen állt; s ha a csapszék ajtaján benézünk, csak a Rétyek cseh kertészét s Ákos vadászát látjuk, kik, mint Izrael a pusztában Egyptom hústálaira, híg italok mellett hazájok jobb sörére emlékeznek. – Ugyanazon csendet találjuk az uraság udvarában is, mely köztudomás szerint hazánkban a korcsma után mindig a legzajosabb hely. Az úrfi, mint tudjuk, kutyáival együtt agarászni ment. Az alispán, a főügyésszel s jegyzővel szobájába zárkózott, s kétségen kívül igen fontos tárgyakról beszélgetne, ha a közelgő est homálya s talán maga a beszédnek fárasztó fontossága álomba nem szenderíti mindnyájokat. A teins vagy nagyságos alispánné pedig, ki mint csattogány a berket, e házat máskor mindig eltölti szavával, s e kedves madártól talán csak abban különbözik, hogy szava hangosabbá s szüntelenebbé lett, mennyivel inkább eléhaladott élte nyarában – a kertben sétál. Kövessük őt.

A tiszarétiek kertje, mint már említém, csudája vala az egész vidéknek. Remete ház, szilva-aszaló, templom formára épült galambház, halastó, s hozzá halászkunyhó, barlang, parasztház stb. – mert ki mondhatná el egyszerre a Rétyek képzelet— s szeszélyeinek fényes eredményeit, melyek a szerencsés utast, ki kertökben körüljárhata – nem szűnő meglepésben tarták? Mindezeket bámulni lehet, de leírni nem. A kertnek legtávolabbi részét mintegy húszholdas erdő foglalá el, melyet a teins alispán úr már rég kivágatott volna, ha a főispán – ki megszállva Rétyéknél, ez erdőt dicséré leginkább – a tiszteletreméltó magas nyársudarakat nem menti meg urok kertészi ízlésétől. A magas nyárfák messze terjedő ágai s alattok a bokroknak egymásba font zöldje valóságos vadont képezének, hová a dél forró sugára nem hatott; s ha a tizennyolc tálas ebéd után visszavonulhatál, itt félórára legalább szabadnak, nyugodtnak érezhetéd magad. Ez erdőben csak egy út volt, mely számtalan tekervényekben rajta keresztül— vagy inkább körülvezetett; s ez az, melyen most Rétyné őnagyságát leghívebb szolgájával, Macskaházy ügyvéd úrral, a legfontosabb beszélgetésben találjuk.