A falu jegyzoje

A szolgabírói hivatalnak eszerint, mint mindenki láthatja, két nagy hibája van: fölötte sok munka s fölötte kevés fizetés, s ha egyesek, kik e hivatalt viselik, ez alkotmányos bajon nem segítenek, s egyikből – értem a munkát – jó részt el nem hagynak, míg a másikból – értem a fizetést – többet vesznek magukra, mint minek elvállalására törvény szerint kényszeríttet¬nének, sőt ha a legügyesebbek, kik hivataluk titkaiba beavatvák, e két javítást, mellyel hibás polgári szerkezetünkön segítenek, nagy bölcsességgel nem egyesítik úgy, hogy azt, mit hivataluk oly bőséggel nyújt – a munkát – , csak akkor vállalják el, ha egyszersmind abból, minek hiányában vannak, ti. a fizetésből valamire számolhatnak, nem láthatom át, miként nevelhetné tekintetes Nyúzó Pál négy fiát a haza istápjainak, s miként léphetne fel főképp azon méltósággal, melyet hivatala megkíván s mely az egész tiszaréti járást, valahányszor főbírája határain átment, jótékony rémülésbe helyezé – értve természetesen ennek legaljasabb, ti. azon részét, mely a polgári szabadság legdrágább kincsét, az igazságot ingyen követeli.

De nem is szükséges ezeket tudni, hogy Nyúzó Pál előtt mindenki azon szent félelemmel teljék el, mely a rend fönntartására szükséges. Már maga külseje rémüléssel tölté el, s pedig nemcsak a vétkest, hanem az ártatlant is. Csontos, szikár termete, a redős arc, melynek mord kifejezését sötét szakálla s hosszú lelógó bajsza még inkább nevelék, zöld villogó szemei, melyek istentől nemcsak hogy lássanak, de hogy sértsenek is, látszának teremtve: hozzá a rövid szárú pipa, mely nélkül az angaricalis gyűléseken kívül a szolgabírót még senki sem látta, s mely eszerint mintegy testének tagjai közé tartozék; s rikácsoló hang, mely minden vallatásnál vagy más törvénykezési eljárásnál az egész falut rémülésbe hozá, oly egészet képezének, mitől a járásban – gazembereket kivéve – mindenki remegett; s főképp ki őt kocsijában látá, kénytelen vala megvallani, hogy az igazság sehol rettenetesebb alakban nem lépne föl. A négy forspont ló, hadarászó kocsisával, ki bármit mondjanak némely elméncek, legjobb bizonyságot tehetne: mennyire siet a magyar bíróság; a lovagló kocsis után cifra forgós hajdú – post equitem sedet atra cura – , a hajdú után egy egész kötelék bot, mely a klasszikus régiségek búvárát akaratlanul a római liktorokra emlékezteti; a botok után a pipázó s néha káromkodó szolgabíró; s végezetül az üres s ah, oly bő bőrzsák! – mely – quia natura horret vacuum – azért utazott urával, hogy betöltessék; nagytól nagyobbhoz az ijesztő eszközöknek oly fokozatát képezé, mely előtt nyugodtan a legbátrabb sem állhata meg.

Szolgabíró esküdt nélkül nem is képzelhető. Valamint a természet párosan alkotá lényeit, úgy a magyar alkotmány, mely mint tudjuk, egészen a természet rendszabályain alapul, csak két lény: szolgabíró s esküdt együttmunkálása által hozza létre az igazságot; s miután Nyúzóról szóltam, Kant szerint a gyakorlati ész postulatuma, hogy Kenyházy urat állítsam olvasóim elébe, ki nem éppen mellette, de valamivel hátrább, a főbíró egyik agarával a legérdekesebb beszélgetésbe ereszkedett, s szíve jó kedvében némely nemzeti kifejezésekkel élt, melyek miatt az utósó törvényszék alatt egy pásztorember megfenyíttetett.

Kenyházy András vagy Bandi bácsi, miként leghívebb barátai által közönségesen neveztetett, főbírájának jobb keze vala, s pedig nem olyan, milyenek az esküdtek között néha találhatók, kik az írás szavai szerint, nem tudva, mit a bal – ti. szolgabírájok – tett, annak épp ellenkezőjét teljesítik; hanem olyan, ki elöljárójának minden akaratát ismerve, csak azon iparkodik, hogy az egész, melynek felét képezi, minél inkább gyarapodjék. Jó keresztény létére Kenyházy főesküdt egészen az írás azon szavaihoz alkalmazá életét, melyekben rendeltetik, hogy: ha egyik pofánkon megcsapattunk, a másikat is tartsuk oda… s valahányszor főbírája megsértetett – értvén a sértés alatt azon legnagyobbat, mely bírót érhet, ti. a megvesztegetést – , ő is odatartá kezét, sőt kész volt a legnagyobb haragra lobbanni, ha ezen méltatlanság rajta el nem követtetett. Azonban csalatkozik, ki Kenyházit ezért könnyen megvesztegethetőnek gondolá, sőt e világon nem volt nehezebb, szinte veszélyesebb dolog, s ki azon gorombaságnak, mellyel az esküdt nemes fölindulásában minden megvesztegető iránt élt, egyszer tanúja volt, bizonyosan remegve nyújtá ajándékit a szilárd jellemű bírónak, ki egyébiránt ilyen megbántá-sok után is soha esküjéről meg nem feledkezett, s olyanoknak, kikre ily alkalommal leginkább megbosszankodott, nehogy indulatának engedjen, inkább szerfölött kedvezett, ha csak az ellenfél még nagyobb megbántásokban nem keresé üdvét, mely esetben az esküdt mindenki-nek, ki bízva ajándékában őt már megvesztegetve gondolá, legszebben bebizonyította függetlenségét.

S most ahelyett, hogy Kenyházynak, kivel úgyis e történet alatt sokszor találkozandunk, személyét leírjam, s ruházatának egyes részleteit festegessem, a kék spenclitől, melynek hajdanában egy gombja sem hiányzott, a mellényt, mely mostani színét csak a nap befolyásá-nak köszönheté, az idő által öszvezsugorított nyakravalót, mely most urán, de melyen ura éppoly kényelmesen függhetett volna, a lovaglás alatt egész a térdekig fölcsúszott szép egérszínű lábravalókat, s így le a sarkantyús csizmáig, mely a kerek kalappal együtt az esküdt személyének különösen nemzeties kinézést kölcsönze: – legyen szabad olvasóimat egy előítéletre figyelmeztetnem, mely ha köztünk, hála az égnek, gyakorlatilag nem is létezik, legalább elméletileg közönségesen elfogadtatott: értem azt, mely megvesztegethető bírák ellen létezik, s teljes meggyőződésem szerint egyike azon igaztalan állításoknak, melyek a millió szájú közönség által ellenünk, míveltebbek ellen csupa irigységből terjesztetnek.

Ugyanis – nem szólva itt hazai törvényeinkről, melyek szerint az ajándékok elfogadása bíráinknak megengedtetik, s melyek e részben még a legmerészebb újítók által sem neveztethetnek elavultaknak – vajon nem alapja-e minden morálnak a háladatosság? Nem egyike-e azon erényeknek, melyek nélkül jó embert nem is képzelhetünk? s van-e jogunk azt kívánni a bírótól, hogy csak ő maga legyen háládatlan az iránt, ki vele jót tett? “Amit magadnak kívánsz, azt tedd másoknak is” – ezt parancsolja vallásunk; már föltéve, hogy a bíró annak helyzetében volna, kitől most ajándékot fogad el; azaz: ha oly perben állana, melynek igazságáról tökéletesen meggyőződve nincs, nem kívánná-e ezen esetben ő is, hogy bírája tőle ajándékot fogadjon el, s kedvezőleg ítéljen? S nem kötelessége-e tehát, midőn hatalmában áll – , azt tenni felebarátjával, mit ily alkalommal magának kívánna? A törvény általános elvei szerint minden bíró csak a perben előadott s bebizonyított dolgok szerint mondhatja ki ítéletét; már ha az egymást majdnem fölmérő okok közt az egyik fél még egypár bankjegyet rakott irományai közé, s az ellenfél ezen közhitelességű adatokra éppen nem felelt – a bíró tehet-e mást, mint annak adni az igazságot, kinek ügye jobban védelmeztetett? S nem int-e ugyanerre a história; mely Jákob lencsetálától a párizsi békességig, sőt talán annál még valamivel tovább, a megvesztegetéseknek hosszú sorát állítja elénkbe, például a jövő ivadékoknak, melyből tanulhassanak. Ha az Alkmoenonidák a delphii orákulumot meg nem vesztegetik, Athéne a Pisistradáktól talán meg nem szabadul; s ha a megvesztegetett pásztor Termopyláknál a perzsákat át nem vezeti az ösvényen, Leonidás nem viheti véghez hős tettét. Ha az euboiak Themistoclest, Themistocles pedig a többi vezéreket pénzen nem vásárolják meg, a görög hajóssereg visszavonul, s a görög szabadság s vele talán a polgárosodás elvesznek: – s csak hely hiányzik, hogy hosszú árjegyzékben előadjam, mennyibe került minden népnek s korszaknak, hogy szabad vagy szolga legyen. S kívánhatja-e valaki, hogy bíráink ennyi magas példa követésére föl ne buzduljanak? Hogy e nagy vásáron csak ők osztogassák ingyen a kincset, mely reájok bízatott, vagy hogy egy kis becsületért adják azt mindenkinek, miáltal – mert hisz a köztisztelet a tömegtől függ – arisztokratikus országunk nem csekély veszélybe jöhetne. Igaz, voltak esetek, hol egyes uralkodók ez előítéletben osztozkodva, egyes bírák iránt kegyetlenkedtek. Így tudjuk Herodotból, hogy Cyrus egy királybírót, mert pénzért igaztalanul ítélt, megnyúzatott, s bőrét azon székre vonatta, melyen helyébe lépett fia később mint bíró ült. Hasonló okból Darius egy bírót felakasztatott; de hála az égnek, ez időn rég túl vagyunk, s ha néha itt-ott botrány történik is – mert hisz az írás szavai szerint: szükséges, hogy botrányok történjenek – , legalább biztosak lehetünk, hogy ilyenen az írás azon szava is: “de jaj a botrányt okozónak”, kétségkívül be fog teljesedni, s hogy példája bizonnyal vissza fogja azokat ijeszteni, kik mint ő, elég szemtelenek lennének bíráik ellen kikelni.

Azonban nem törvénykezésünk, hanem egy falujegyző történetének leírása lévén feladatom, térjünk vissza a társasághoz, melyet a törökdombon hagytunk. Kálmán az öreg Vándoryval az agarászat kegyetlenségéről vitatkozott; Tengelyi s Ákos csak kevés részt vettek a vitában, amaz, mert amint mondá, e tárgy azok közé tartozik, melyekre nézve, mint a párviadalról, elméletileg csak egy véleményben lehetünk, s gyakorlatban mégis valamennyien épp annak ellenkezőjét tesszük; ez, mert szívét más szenvedélyek, eszét egészen más gondolatok tölték el, s ki őt, midőn az öreg Tengelyit Vilma leányáról kérdezé, látta, meggyőződhetett: hogy vannak dolgok, melyek Ákost az agarászatnál sokkal inkább érdeklik.

Tengelyi száraz rövidséggel s látszólag rosszkedvűen felelt, s másról kezde beszélni.

Nyúzó, esküdtjével a tisztújításról s a közbizalom megszerzésének módjairól szóltak, mely beszélgetésből azonban távolabbról csak egyes helységek nevei s e szavak: tíz hordó, egy ezüst tallér stb. valának hallhatók, melyeknél Kenyházy mindig egy: “no, úgy megmaradunk”-at mormoga fogai közt, s nem bírva örömével, sarkantyúit csapta egymáshoz, mintha táncolni akarna, s oly füstöket ereszte pipájából, hogy teljes erővel járó gőzerőműhöz hasonlítanám, ha ily szünetlen dolgozó tárgyat magyar nemesemberhez hasonlítani nem tartanám illetlennek.

A társaság indulni készült, midőn a cselédek által két lovasra tétetett figyelmessé, kik míg a beszélgetés a dombon folyt, ahhoz mindinkább közeledtek. – A lovasok előtt s néha közöttök egy gyalog ember járt, s Nyúzó, kit e jelenet különösen érdekelt, többször kérdé, vajon nem pandúrok-e? Miután a lovasok közelebb értek, az ütlegekből, melyekkel az előttök gyaloglót időről időre illették, csakhamar minden kétségen kívül kitűnt, hogy a nemes megye szolgái közelgnek, kik a letartóztatotton a szokott előleges eljárást megkezdték.

– Lovagoljon valaki oda a pandúrokhoz, s mondja nekik, hogy a deliquenst egyenesen ide hozzák – szóla Nyúzó esküdtjéhez; – hihetőképp egyike Viola bandájának. Statáriális eset, s kár volna őt a faluba vinni. Nemde mondtam – tevé hozzá Ákoshoz fordulva, ki azalatt szinte a lovasokra fordítá figyelmét – , megkerítjük a madarakat? Ha már kitesznek is hivatalomból, legalább azzal szolgálom meg a megye eddigi bizodalmát, hogy a tisztújítás előtt itt e dombon még három ily semmirekellőt akasztatok fel.

– Azaz: ha megkapod – monda Ákos mosolyogva – , min, engedelmeddel, még egy kissé kétkedem. Eddig Tengelyi úr nézeteinek cáfolatául, ki mindig azt mondja, hogy e világon nehéz becsületes embert találni – ti csak ilyeneket kerítettetek hálóitokba; s ha nem csalnak szemeim, az, kit itt hoznak, Viola cimborája – tevé hozzá nevetve – , a hatalmas zsivány, kinek fölakasztásával megyénknek kedveskedni akarsz, az új Jaromir s Angyalbandi – vén cigányunk.

Kislaky, ki most az öreg Petit – ez híres neve – hasonlóképp megismeré, szinte nevetni kezde, s az egész társaságból Vándoryn kívül – kinek szíve a rab szenvedésein megesett – senki sem tartá meg komolyságát.

– Szegény Peti – szóla tréfás sajnálkozással Ákos – , a hazának nincs hasznosabb polgára; ha ház épül, ő veti tégláit; ha valahol lakat romlott, ő igazítja meg, hogy a birtok biztosabb legyen; ha a ló patkóját vagy valamely táblabíró sarkantyúját veszti, ő veri fel; – a lakadalmaknál ő húzza a brúgót, s ő ássa a sírt, ha valakit eltemetnek; – sőt a rossz világ azt beszéli, hogy egyszer ifjúságában a közállományt még hóhér alakban is szolgálta, s most így bánnak vele! Csak hiába, mindig hálátlan a világ, s pedig még inkább hasznos, mint nagy emberei iránt.

– Nem tudom, miként enyeleghetsz – monda Nyúzó, mindinkább ráncokba szedve homlokát – , a dolog statáriális eset lehet; én részemről legalább nem hiszem, hogy akit pandúrjaim hoznak, az vén cigánytok, és ha…

– Ha nem az – szakítá félbe Ákos nevetve – , ha valahogy fehér merészlene lenni, természet szerint a felakasztásnak nem áll útjában semmi.

– Mármost elég – szakítá félbe a főbíró Ákos enyelgéseit, egypár szót ragasztva beszédjéhez, mely minden eredeti magyarsága mellett is a tudóstársaság szókönyvében eddig hiányzik – ; ki mondta azt, hogy ez nem cigányotok? de ki tudja, a vén gazember, kit ártatlan brúgósnak gondoltál…

– Nem tettette-e magát csak cigánynak, ugye? – kacagott föl Ákos, kit az érdemdús tisztviselő haragja mindinkább mulattatott – s most majd kitűnik az igazság. Te kivetkezteted barna bőréből a gonosztévőt, megmutatod, hogy a híres Viola, kitől az egész vidék retteg, nem más, mint Peti cigány, és…

– Nem fogom tűrni, hogy valaki által bolondnak tartassam – harsogá a felbőszölt főbíró, kinek mérgében még pipája is kialudt. – Kövesse meg magát akárki, de Nyúzó Pál nem arra való, hogy vele tréfát űzzenek, egyébiránt majd meglátjuk, ki nevet utoljára. Ki tudja – az oly igen becsületes vén cigány mikkel foglalatoskodik még téglavetésen kívül, s ha már egyszer a hóhér szerepet vivé, nem játszhatik-e éppoly jól más szerepet valamely akasztófa körül? – A vén gazember, úgy hiszem, lógva nem rosszul vehetné ki magát.

Mire a szolgabíró, elméssége fölött magát nevetésre kényszerítve, pipáját ismét meggyújtá, s káromkodva az ízetlen tréfák, a nem égő tapló, a nem eléggé sebesen siető pandúrok s a vén cigány fölött – várá a szerencsétlen rabot.

Szegény Peti, ki azalatt a törökdombhoz mindig közelebb jött, s már ötszáz lépésnyire hajlongani kezde, nem is gyanítá a förgeteget, mely közelítése alatt feje fölött öszvevonult, s melyet Ákos, tréfáinak következését gyanítva, most minden módon enyhíteni iparkodott; – de hasztalan. Nyúzó bosszúsága teljes dagályban emelkedett, neki kelle valaki, kin mérgét kiadhassa, s Peti az első szavaknál, melyekkel bírája által fogadtatott, látá, hogy rossz pillanatban került a tekintetes úr elébe.

– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár – így harsoga, miután inquisitusának teremtését arra, hogy vele becsületesen szólhasson, eléggé keresztül mívelte – , no, ne félj, lakolni fogsz, vén gazember.

– Ugyan kérem a nagyságos teins főbíró urat – sóhajta fel a szerencsétlen, hegedűbe szorított brúgós rekedt torkának legnyájasabb hangjával – , én…

– Hallgass – dörge közbe a bíró – , én tudok mindent, s ne félj, majd eszedbe juttatom neked is, ha tagadni akarnád.

– Nagyságos, méltóságos uram, hisz én ártatlan, szegény, vén ember vagyok – sóhajta föl Peti – , én…

– Ne ugass – lármáza Nyúzó – , vagy úgy pofon nyallak, hogy még föltámadáskor is emlékezni fogsz reám. Lássa csak az ember – az alávaló még tagadni mer.

– Hisz én nem tagadok semmit, édes nagyságos uram, semmit sem – tevé sírva hozzá – , csak…

– Jobb is, ha nem tagadsz; úgyis téged nemigen kérdezünk – szakítá félbe az öreget Nyúzó – , a tisztviselők mindent tudnak, s most – szóla a pandúrok egyikéhez fordulva – , beszélje el kend, János, miért hozták előmbe e vén gonosztevőt?

– Hát csak úgy, teins uram – viszonzá a megszólított – , mert azt parancsolták, hogy minden gyanús embert fogjunk el.

– S azért – szóla közbe Ákos, ki az egész jelenet alatt látszólag felgerjedve többé nem mérsékelheté haragját – a vén brúgóst fogtak el, kendtek valóban aranypénzt érdemelnének.

– Az majd később válik meg – mondá Nyúzó, mérges tekintetet vetve a közbeszólóra – , szóljon kend bátran tovább – folytatá – pandúrjaihoz fordulva – , hát mit tett ez a vén gonosztevő?

– Hát – folytatá a pandúr, ki Ákos szavain, amint látszott, kissé meghökkent, s főbírája szokatlan nyájassága által ismét nekibátorodott – , az egész dolog csak úgy volt. Már délután valami három óra felé lehetett, ugye, Pista – szóla pajtásához fordulva, ki helybenhagyólag inte fejével – , midőn a Gyilkos-csárdából, hol kissé megpihentünk s falatoztunk, a sz.-vilmosi erdő felé ballagtunk. Napkeltétől már délig lovagoltunk, s félni kezdtünk, hogy a teins úr parancsolatának: miszerint mindenesetre hozzunk valakit, nem fogunk eleget tehetni; midőn Pista – kinek jobb szeme van – a sz.-vilmosi erdőnél egy lovast lát s mellette egy embert, ki vele beszélget. “Hátha ez Viola volna” – szólt Pista, ki épp pipára gyújtott. “Ejnye, ha ez Viola volna!” – szólék én – s oda nézve csakugyan meglátom…

– Violát? – kérdé Nyúzó oly hangon, melyből ki őt úgy ismeré, mint pandúrja, könnyen észreveheté, mily felelet kívántatik.

– Őt, teins uram – viszonzá a kérdett – , mernék fogadni, hogy ő volt.

– Kend rosszabb szemeivel – szóla közbe Ákos – valóban csudálatos! Hát még Pista miket láthat, ha kend is fél mérföldnyire ismeri meg az embert.

– Majd megválik – szóla bosszúsan Nyúzó. – Ha rablók s útonállók ily protekciót találnak, az ördög tudja fenntartani a rendet. Szóljon kend tovább, mi történt azután, nem látták-e közelebbről a gonosztevőt?

– Dehogy láttuk, teins uram – viszonzá amaz – , alig indítottuk meg lovainkat – szegény párák oly fáradtak voltak, hogy alig bírhattuk farkasügetésre is – s a zsivány elillant, s mikorra odaértünk, csak e vén cigányt találtuk, ki Sz.-Vilmos felé sietett.

– No és – szóla türelmetlenül a főbíró, ki mint látszék, reményében megcsalatott.

– Természetesen mindjárt hegedűbe szorítva idehozták – vága közbe Ákos – , hisz ki tudja, mily szörnyűségeket vihetett volna véghez, ha egész Sz.-Vilmosig eresztik! Ha a rablók űzésére mindig ily okos embereket küldenek ki, maholnap vége lesz az útonállásnak, mert becsületes ember nem mer kimenni házából.

Az öreg cigány, ki azalatt hallgatva sötét villogó szemeit körüljártatá, észrevevé, hogy pártolókra akadt. Bátrabban álla vizsgálója előtt, s csak azért rimánkodott, hogy hegedűjétől, mely kezét már egészen feltörte, megszabadítsák.

– Majd bizony – kiálta a főbíró – , kend megszokta a brúgót, s e kis hegedű igen jól illik kezére. – S itt Nyúzó s esküdtje az elmésség fölött nagyot kacagtak. Miután azonban Vándory – ki az egész jelenet alatt látszólag meghatva, érzelmeinek többé nem parancsolhatott, a főbírót kéré, s Kálmán és Ákos kérelmét pártolák – s Tengelyi embertelenségről kezde beszélni: Nyúzó főképp azért, mert e kérelmekre, melyek a cselédek jelenléte miatt diákul intéztettek hozzá, nem tudott felelni: megparancsolá, hogy a hegedű vétessék le, s csak patibulandus s fautores criminum-ról mormogva valamit fogai között – tovább folytatá benevolumát.

– És azután, mikor a cigányt elértétek, mi történt? – szóla Nyúzó a pandúrokhoz fordulva, kik bámulva főbírájok szokatlan kegyességén, éppen a hegedű leszedésével bajlódtak – , elfogása után mit vettetek észre? Nem találtatok semmit ez öreg akasztófáravalónál, mi őt különösen gyanússá tenné?

– Hát az csak úgy volt – viszonzá a pandúr, pederve bajszát s úrias méltósággal s nemes öntudatának érzetében egyet köpve – , mikor a cigányt utolértük – s ez pedig jó későn volt, mert az öreg more átkozottan szaladt – Pista megszólítja – a cigány szörnyen megijed…

– Megijed – szóla közbe Nyúzó – , szeretném tudni, miért?

Mire az esküdt fejét csóválva szokása szerint – egy “valóban gyanús”-sal felelt.

– Kérem alássan – ellenzé, fájó kezeit dörzsölve a cigány – , mikor csak úgy káromkodva rám fogják a pisztolyt, nem is gondolhattam mást, mint hogy haramiák.

– Hallgass, átkozott barna kutya – kiálta a szolgabíró – , mert úgy megrakatlak, hogy fél esztendeig ki nem hevered; beszélj tovább, Jancsi.

– Azután – folytatá ez – Pista kérdezi: merre ment Viola? s ő azt mondja, hogy nem látta.

– Mikor mi pedig láttuk, hogy vele beszélt – szóla közbe Pista, ki észrevéve főbírájának helybenhagyását, részesülni akart a becsületben, mely belőle pajtására háramlott – , “ez nem igaz, Péter cigány – mondtam én – , kend itt beszélt vele szemünk láttára, s ha nem vallja meg, mindjárt más nótán táncoltatjuk”. A cigány még mindig tagadta. “Hát ki lett volna azon lovas ember, kivel kend előbb beszélt?”

– No, s mit mondott erre a cigány? – kérdé az esküdt, mély belátású kifejezésre kényszerítve arcát.

– Hát csak azt felelte: hogy nem ismeri – felelt János – , s mikor erre fölpattantam – mert hisz amint a teins úr is tudja, Peti minden embert ismer – , szaladni kezdett.

– Oh, édes nagyságos teins uram – rimánkodék a cigány – , hogyne szaladtam volna, mikor agyba-főbe kezdenek verni, s a hegedűt is rám akarják tenni.

– Becsületes ember – szólt közbe az esküdt – nem fél a hegedűtől.

– Azt gondolám én is – viszonzá János – , mihelyt tehát tudtuk, hogy gonosztevővel van dolgunk, mindjárt utána mint a forgószél – s fejére a hegedűt s ide a teins úr eleibe – itt majd kisül az igazság.

– Kendtek becsületesen viselték magokat – szóla Nyúzó – , most vezessék előbb hozzám ez öreg rókát s maradjanak ott; szükségem lesz kendtekre, majd holnap talán a megyeházhoz küldjük e drága virágot.

– De kérem – rimánkodék Peti – , mikor én ártatlan vagyok, oly ártatlan, mint a ma született gyermek.

– Tudjuk, tudjuk – viszonzá a főbíró, szavának legkeserűbb hangján – , te nem is ismered Violát; nem is te patkoltad meg minap a lator paripáját, ugye?

– Hisz az igaz, hogy ismerem – sóhajta a cigány – , de mit tehetek én róla, hogy húsz esztendeig egy helyen laktam vele. Hisz mielőtt először a vármegye kezére került, oly becsületes ember volt, hogy bírónak választhatták volna. – Az igaz, hogy lovát egyszer megpatkoltam, de ily öreg ember mit tegyen, ha csákány— s pisztolyos zsiványok jőnek hozzá, s patkoltatni akarnak – szörnyű halált haltam volna, ha nem teszem.

– Hát becsületes kovácsokhoz mért nem járnak a zsiványok? – kérdé a szolgabíró, esküdtjére nézve, ki mosolygó helybenhagyással integete fejével.

– Én csak azt gondolom – viszonzá Peti nyugodtan – , hogy zsiványok azért járnak inkább hozzám, mint más kovácshoz, mert én a falun kívül lakom.

– És miért lakik kend (a címeket, melyeket az érdemes tisztviselő ide ragasztott, ortográfikus nehézségek miatt elhagyjuk) a falun kívül?

– Mert a teins vicispán úr, mióta egyszer Barna Jancsi viskójában tűz támadt, nem tűri, hogy mi, cigányok benn a faluban lakjunk – felelt a cigány alázatosan – , elég baj ily öreg embernek!

Nyúzó, kinek az írás szavai szerint: “egy eltévedt bárány, kit az igaz útra – azaz a megye házához vezethetett, kilencvenkilenc olyannál, mely soha a jó ösvényről el nem tért” – kedvesebb volt, minden feleletben, mely valamely vizsgálat alatt álló személy által adatott, a bírói méltóság megsértését látta: s nem képzelhetik olvasóim a hatást, melyet szegény Peti egyszerű válaszai az érdemdús tisztviselőre tevének. Minden embernek megvan hiúsága, melynek megsértését más lényegesebb károknál nehezebben tűri; maga a jobb ember is neheztel, ha ítéletében csalódott, s embertársai hibáit könnyebben bocsátja meg néha, mint azt, hogy őket jobbaknak találta, mint gondolá; – mi csoda tehát, ha Nyúzó Pál – kit önismeret (mely bármint tagadjuk is, emberismeretünknek alapja) pesszimistává tett – , senkit, kit egyszer gonosztevőnek tartott, ártatlannak ismerni többé nem akart, s főképp ez esetben felbosszantva Ákos tréfái által, mindent elkövetett, hogy az öreg cigány bűntettei napvilágra jőjenek.

– Jól van, jól – szóla elfojtva, amennyire bírá mérgét – ; majd meglátjuk, ily hetykén viseled-e magadat nálam is; holnapig híres cimborád meglesz, s majd szembeállításkor meglátszik; vezessék őt kentek hozzám; s hogy el ne szökjék, mert…

A cigány rimánkodott, s már a pandúrok igazítani kezdték a hegedűt, midőn Ákos megkönyö-rülve könnyein, kezességet ajánlt a főbírónak, s kéré, bocsássa szabadon. Nyúzó örvendve, hogy tréfáit kérése megtagadásával megbosszulhatja, tagadólag rázta fejét.

– Tudod – szóla a lehetségig nyájasan – , örvendek, ha kedvedet tölthetem, de most az egyszer megbocsátasz; lehetetlen! Holnap reggelig Viola kezeink közt lesz, s meglátjátok, e cigány cinkosaihoz tartozik.

– Ha Petit addig tartod magadnál – szóla Kislaky nevetve – , míg Violát elfogod, örökös kenyérre fogadtad.

– Majd meglátjuk – viszonzá a főbíró gúnyosan – , én csak azt mondom, hogy Viola még ma kezeim között lesz, s ha nem, nevessetek szemembe. Bizonyos hírből tudom, hogy estve s pedig magánosan a Tiszaréti csárdához jő. Mihelyt elsötétedik, a csapláros cselédei s mind, kik épp a csárdában lesznek s hírt vihetnének, öszvekötözve a pincébe záratnak, s helyökbe parasztos ruhában a komisszárius s pandúrjaim várják a vendéget. A többi magában értetődik.