A falu jegyzoje

Előttem fekszik az egész munka, melynél, büszkén mondom, kevés kitűnőbb angol reportot ismerek, s mely ugyanazon formában szerkesztve, mint ezek, Sáskay úrnak örök dicsőségére szolgál. De nehogy olvasóim, főképp azoknak szebbik neme e könyvet eddig olvasva Karvaly példáját kövessék, s mi írónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött behunyják: én csak azokat szedem ki az írott tizenkét ívből, mik közelebbről a megyét illetik. “Szokásban van Angliában – így kezdé fölolvasását Sáskay, kit az angol nemzet tiszteletében senki fölül nem múlt – , hogy mielőtt valamely tárgy a parliament tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása előtt mindig néhány férfira bízatik, hogy aziránti véleményöket tanácskozási könnyítés végett egy úgynevezett reportban beadják. Ez az út, melyet ő is követni akar, pedig tizenkét okból, melyeknek csak utósóját említjük, mint legfontosabbat, mely az angol s magyar alkotmány közti hasonlóságban fekszik.”

A két alkotmány közötti rokonság tény, melyen hazánkban legalább kevesen kétkednek, s habár az angol s a magyar Magna Charta, némelyek szerint csak úgy hasonlítanak is egymáshoz, mint némely nagyobb családokban az idősb s fiatalabb testvérek, kik közül az első minden értéket, a másik csak fényes címet bír örökül; ki tagadhatja, hogy mindkettő a tizenharmadik század gyermeke, hogy a hét évvel fiatalabb magyar nagy levél, szinte nem sokkal jobb király által adatott ki, mint minő az angol földetlen János vala, s hogy némely kicsiségeken kívül, minő például: sajtószabadság, esküdtszékek, miniszteri felelősség, jogegyenlőség stb. egyéb fő dolgokban nincs, mit az angoloktól irigyelhetnénk. Gazdag klérusunk, az írott s nem írott jog közötti különbség, pereink hosszúsága, ügyvédeink drágasága, bíróink hatalma, sőt csak keresni kell, s maguk az úgynevezett “rotten borough”-ok sem fognak hiányzani. Hogy a dolog ezen állásában oly kitűnő férfiú, mint Sáskay, szép párhuzamot vonhatott, s hogy minden hallgatóit meggyőzé, magában világos; s habár később, midőn elvként fölállítván, hogy az angol, mint a magyar alkotmány alapja a szabad választás, erről kezde beszélni, s e tárgyban minden nagy író nézeteit fölhozá – nehányan Karvaly példáját követni kezdék: legalább mély csend uralkodott az egész olvasás alatt, melyet csak egy erős “halljuk” szakaszta félbe, midőn e szavakkal: “már ami jelen helyzetünket illeti”, egyenesen Taksony megye jelen állapotára fordítá figyelmét.

“Két dolog van a világon – így folytatá az olvasó – , melyért minden magyar nemesember, s így e megye nemessége is, melynél én magyarabbat nem ismerek (helyes!) leginkább lángol: a vallás s hazája.” A szónokot hosszú “éljen” szakítja félbe. “Azaz, mint népszerűbb kitétellel mondani szoktuk: először az, hogy a megye pecsétje a mi kezünkben legyen; másodszor, hogy a régi alkotmány szerint magyar nemesember semmire se fizessen. Minden lelkesedés, mely nem e nemes kútfőből ered, mely nem e célok egyikének elérésére irányoztatik, hála a magyar nemesség józan szellemének! tartós nem lehet, s habár egyes csábítóknak sükerült a magyar népet – mert hisz alkotmányos értelemben csak a nemességet nevezhetjük így – egy időre önérdekei ellen vezetni, a tapasztalás győzelmesen megmutatta, hogy ezen abnormis, szörnyeteg állapot nem tarthat soká, s hogy a magyar nemesség, mely szabadságát vérével szerzé a csatamezőn, vérrel tudja azt megőrzeni a békés tanácskozás szent termeiben is, mire újabb időkből sok dicső példát hozhatnék fel. Igen, uraim! – olvasá lelkesedve tovább a szónok – nagy dolgok történtek.” S itt több esetek adatnak elő, hol az úgynevezett subversiv párt, mely az alkotmányt, mint látszik, azért akarja feldönteni, hogy romjaiból vasutainak töltéseket csináljon, a házi adó vagy más kérdésekért ledorongoltatott; melyek rendkívüli tetszéssel fogadtatván, midőn Sáskay elmondá, hogy ily példák után Taksony megye rendei hátrább maradni nem fognak, hogy ők is utósó csepp véröket, sőt végső filléröket is föláldozni készek alkotmányukért, erre nem szűnő éljenek következtek.

“Mi akarjuk a szabadságot! Igen, tekintetes konferencia, mi akarjuk a sajtószabadságot, a kereskedési, lelkiösmereti szabadságot; akarjuk mindenekfölött, hogy megyei autonómiánk oly botrányos beavatkozásoktól megőriztessék: milyen például az, hogy minap a helytartótanács az úrbéri telkeken lakó nemesek adóját beszedetni rendelé; mi akarjuk a haladást, akarunk bankot, melyből négy percentre minden nemes pénzt kaphasson, vasutakat, csatornákat, múzeumot s politechnikumot; mi akarjuk a nemzetiséget, de akarjuk azt is, hogy a szabadság, habár nagyobbá válik, azért mégis nemes maradjon, s féktelenséghez ne vezessen; hogy az egész nemzet haladjon, de úgy, hogy a rend, melyben az most áll, meg ne zavartassék, hogy a magyar nemzetiség virágozzék, de miután e nemzetiség egyedüli képviselője a nemes, vele gyarapodjék a nemesség is. Aki velünk ezt nem akarja, aki jogainkat minden ajkú s származatú lakosokra kiterjesztvén, szabadságunkat (mely mint a papirospénz, ha szerfölötti mennyiség-ben kibocsátva minden kézen forog, elveszti becsét) – meg akarja semmisíteni; ki oly politikai tévtanokat hirdet, mint: hogy vasutunk s bankunk, adómentességünk s az ősiség eltörlése nélkül nem létezhetnek, az ellenünk, et hunc tu romane caveto!”.

“Miután a törvény, mely által az úrbéri telkeken lakó nemesemberek adó alá vettettek, e megyében, hála az égnek, még foganatba nem vétetett, a nemesség legnagyobb része velünk egészen egy értelemben van, s mert Bántornyiék mindig a házi adó fölvállalása s más ehhez hasonló tárgyak mellett küzdenek, az első s legfőbb mód, mellyel a nemességet magunkhoz köthetjük, abban áll, hogy Bántornyi alkotmányellenes célzatait a nemesség között, mennyire lehet, hirdessük.”

– Persze – szakítá félbe Sáskayt a báró, ki tovább nem tűrheté a hallgatást – , ez könnyű és jó volna, ha Bántornyiék nem azt hirdetnék a nemesség között, hogy pártuk nem a szegény nemeseket, hanem csak az urakat akarja adó alá vetni, s hogy ők ezáltal temérdeket nyernek.

– Bolondság – mond egy öreg táblabíró félig álmosan – , föl kell világosítani a nemességet.

– Hisz az a baj, hogy teszik – viszonzá a báró – , magam láttam a számadást, mellyel kortesked-nek. A püspökre esik 50 000 forint minden évben, gr. Kőváryra 30 000 s így tovább; a teins úr – folytatá Rétyhez fordulva – 5000 forinttal áll ott, az egyes nemesek évenkint egy-egy garast fizetnek, és az utak oly jók lesznek, hogy a gabona ára, mely most 5 ft., felmegy 7 ft. 30 kr-ra, magam láttam a számadást, ők igenis fölvilágosítják a nemességet!

– Hát jobban kell fölvilágosítani – szóla Sáskay – , majd egy számadást bocsátunk ki, melyben a püspökre 1000 s minden nemesre 100 forint esik, s a gabona ára 3 ft-ra száll.

– Nem hiszik, mondom, nem hiszik – válaszolá ismét a báró – , az utolsó nemesi adókivetésnél sem esett több egy-egy sz.-vilmosira egy garasnál, és…

– Nem mondtam – vága közbe Slacsanek – , hogy az ily kivetésnek rossz következései lesznek. Mikor az erzsébeti pusztára – melynek felét grófom, felét más nemesek bírják – reánk 137 ft. 30 krt, s a másik félre csak 11 ft. 36 krt vetettek, talán százszor mondtam, hogy rossz következései lesznek, mert a kisebb nemességet inkább ijeszteni, mint csábítani kell az adóhoz, de akkor…

– Talán bizony szemrehányásokat akarna a teins úr tenni? – szólt egy táblabíró mérgesen az asztal másik oldalán.

– Igen, mintha nem volna igazságos, hogy aki többet bír, többet fizessen – mond egy másik.

– Ha ti. mindketten nemesemberek – jegyzé meg helyesen Nyúzó – , az egész dolog, hogy is nevezted akkor, Sáskay?

– Progresszív adó.

– Igen, progresszív adó, a legliberálisabb dolog a világon; a francia forradalom alatt találták föl.

– Én azt mondom – szólt hangosabban az előbbi mérges táblabíró – , hogy az erzsébeti adókivetés helyesen történt.

– És én azt, hogy nem helyesen – kiáltott föl nekitüzesedve Slacsanek.

Mire az egész társaság: “helyesen történt, nem helyesen, igazság, rablás, törvénytelenség, halljuk! rendre! halljuk az alispánt!” kiáltások között irtóztató lármával fölugrott az asztaltól; hová az alispán, Sáskay s főképp a báró, hosszú békéltetés után, végre a nagyobb részt ismét öszvegyűjté.

– Ne szóljunk a múltakról! – mondá az alispán végre, miután a rend helyreállott. – Megenge-dem, hogy az erzsébeti adókivetés a méltóságos gróf által terhesnek tartatott, de őméltóságá-nak s főképp általánosan tisztelt képviselőjének honszeretetök— s nagylelkűségöknél fogva méltányolni fogják a körülményeket, melyek akkor ez adó kulcsát javaslák, s a jó ügy tekintetéből, melynek akkor e megyében másképp többséget szerezni nem lehetett, nem fogják rossznéven venni, hogy reá ez egy alkalommal nagyobb adót vetettünk, annyival inkább, mert bizony a szegény nemesség alig bírja a terheket, melyek egy idő óta reá nehezednek.

Miután Slacsanek ezen alázatos szavak által megengesztelődve nemeslelkűen kijelenté, hogy minden ez alkalommal mondott helytelen kijelentéseket rossznéven nem vesz, az alispán megköszönve a bárónak igen finom tapintatra mutató figyelmeztetését, indítványt tett, hogy a Bántornyi ellen indítandó agitációnál inkább az emeltessék ki, hogy pártja a porciót, katonatartást, forspontot s útcsinálást akarja a nemességre vetni.

– Igazság – szólt az ügyvéd nevetve – , ha a nemességet kapacitálni nem lehet, csak diákul kell hozzá szólni, mint az egykori paraszt mondá: semmitől nem borzad inkább, mintha diákul szólnak hozzá; a három szó, melyet ismer: konskripció, porció és kontribúció, maga lázadást csinálhat köztök.

– Ne méltóztassék a dolgot tréfának venni – emlékezteté Krivér – , a névtől sok függ; példákból tudjuk, hogy sok dolog, mely egy megyében megbukott, megváltoztatott névvel keresztülment, s – viszont.

– Igen, s főképp tisztújításnál – szóla közbe a báró – , matematikai igazság, hogy kinek kétszótagú neve van, félannyi kortessel választathatik meg, mint az, kinél négy szótagot kell kitalálni.

– Úgy tartom, eltérünk a tárgytól – emlékeztete Réty – , s ha a tisztelt konferenciának úgy tetszik, Sáskay úr meg fogja jegyezni, hogy a nemesség leginkább aziránt leszen fölvilágosí-tandó, miként Bántornyi pártja nem annyira nemesi adót, mint valóságos kontribúciót s porciót akar behozni (általános helyeslés). És most menjünk tovább.

Sáskay, a Bántornyi megrontására tett indítványt följegyezvén, most minden erők koncentrá-ciójának szükségéről kezde olvasni, s miután előadá, hogy minden centralizáció magában ugyan kártékony s veszélyes, tisztújításnál azonban, ha sükert akarunk, elkerülhetetlen; az egész megyében egy fő— , minden járásban egy alválasztmány kinevezését hozá indítványba, melyek egymás közt öszveköttetésben levén, a választás célszerű elrendezésével megbízassa-nak.

Ez indítvány, mint Magyarországban minden, mi által a hivatalok száma neveltetik, közhelyesléssel fogadtatott, s félórányi kissé lármás tanácskozás után a hivatalok be is töltettek, természetesen nagy részben a jelenlevőkből, éspedig, mi sokkal csudálatosabb, anélkül, hogy halálos gyűlölségek támadtak volna, öt vagy hat esetet kivéve, hol egyesek rossznéven vevék, hogy csak az alválasztmányok tagjainak s nem elnökeinek választattak. Réty kinyilatkoztatván: hogy a központi választmány elnökletét magára nem vállalhatja, mert mint kijelelt, a választásra semmiképp befolyni nem akar, minden jelenlevők egyhangú fölkiáltásával teins Slacsanek úr választatott e terhes, de szép hivatalra.

– Még egy alázatos indítványom van – szóla a választások végeztével báró Sóskuty – ; minden szép és jó a világon az asszonyi nemtől veszi eredetét; az asszony azon teremtés, mely stb., stb., mely okoknál fogva azt indítványozom, hogy minden járásban egy pártfogó asszonyság választassék.

Általános helyeslés fogadá e lovagias indítványt, mi azonban nem zárta ki, hogy az még kilenc egymást követő szónok által különösen motiváltassék; s csak miután az asszonyi nem minden érdemei elsoroltattak, lehete tovább menni.

Ezek után Sáskay egyes intézkedésekre irányzá hallgatóinak figyelmét, melyeket azonban, miután a tisztújítások taktikájához tartoznak, s olvasóim nagy része által nemcsak ismertetnek, hanem néha alkalmaztattak is, röviden említeni elég leend. A főbbek közé tartozik, hogy azon két híd, melyen az egyik ellenséges járás nemessége a városba jön, tökéletesen kijavíttassék, de úgy, hogy azok szétszedetvén, a tisztújítás előtti napokban oly állapotban legyenek, hogy rajtok senki át ne mehessen. Ugyanez javasoltatott a tiszai hidasokra nézve is, mert valamint természetes, hogy az illető vámtulajdonosok, szeretett szomszédaik bátorságáról gondoskodva, a hidasokat s kompokat éppen most javíttatják ki, úgy azt sem veheti senki rossznéven, ha az ácsmester ennyi munka között a kijavítást éppen a tisztújítás utáni napon végezhetné el.

A második nagyobbszerű sakkvonás abban állt, hogy mindazon kocsmárosok s húsvágók, kiknél az ellenfél élelmeit venni fogja, lehető legrosszabb bor s megromlott hús kiszolgáltatá-sára bírassanak, mi kevés megvesztegetés mellett annál könnyebbnek látszott, minél nehezebb lenne, minden tárgyismerők ítélete szerint, ugyane személyeket az ellenkezőre megvesztegetni. Ezen rendszabály kivitelét egészen Nyúzó főbíró úr vállalta magára, arra kötelezvén magát, hogy az említett egyedeket, kik nagy részint nemtelenek, sőt zsidók, azon esetre, ha az ellenfél fenyegetései által terrorizálva jó bort mérni merészelnének, célszerű eszközökkel rendre fogja utasítani.

Jöttek ezután több, kisebb, a tisztújítási stratégiához tartozó fogások, melyek egyenkint csekélyeknek látszanak, de együttvéve sokszor roppant hatást szülnek. Ilyen: hogy a főispánt fogadó küldöttségek többsége ezen pártból neveztessenek ki; az ellenfél legtúlzóbb s legostobább tagjai pedig azért csatoltassanak hozzá, hogy őexcellenciája, ki három év óta a megyében nem volt, mindjárt a dolgok való állásáról tiszta fogalmat nyerjen. Célszerűnek látszott ezenkívül még az is, ha őexcellenciája fáklyás zenével tiszteltetik meg, s az öreg Körmöczy tanácsosnak pedig, ki őkegyelmességével barátsági, sőt mint sokan hiszik, oly viszonyban áll, melynek évenkinti kamatait szedné, azaz, ha a fiskális azokat rendesen behozná, macskazene rendeztetik, mi a kedélyek ingerültsége mellett, mely Bántornyi emberei közt Körmöczy ellen létezik, ki mindig Rétyekhez szított, nehéz nem lehet. Ha ezekhez még őexcellenciája titoknoka jól informáltatik, a terem jókor elfoglaltatik, és a főispán mellé nehány hű s jóhangú ember rendeltetik, a sükeren kétkedni nem lehet. Minek elősegítésére azonban kívánatos, hogy bizonyos, Sáskay által elsorolt, nagy befolyású kortesek vagy Bántornyi táborából elcsábíttassanak, vagy legalább árthatási szándékukban megakadályoztas¬sanak; mire azonnal több jelenlevő ajánlkozott, kik e veszedelmes ellenek lekenyerezését egymás közt föloszták.

Csak egy vala még hátra, mi alkotmányos tekintetben talán kevésbé érdekes, de tisztújítások-nál mindig a legnagyobb figyelemmel tárgyaltatik, ti. a pénz. Mielőtt Sáskay a tisztújítási budget-t fölolvashatá, az egész társaságban különös nyugtalanság vala észrevehető. Egy táblabíró véletlenül órájára nézve elbámult, hogy már kilenc, s azonnal befogatni akart, mitől ő és mások, kik példáját követni akarák, csak nehezen tartóztathattak vissza. A báró, fejét kezére támasztva, főfájás ellen panaszkodott. Egy ügyvéd s a vastag Tüskey pedig úgy vélekedtek, hogy az kétségen kívül a szerfölötti forróságtól jő, s ezért a folyosóra mentek, míg az ügyész, ki a sok munkában szinte elszédült, indítványba hozá, hogy a tanácskozás, melynek figyelemmel követésére a többség elégtelennek érzi magát, a jövő, talán mához egy hétre tartandó ülésre tétessék át.

Slacsanek tekintélye, Nyúzó káromkodásai, melyekhez Rétynek azon észrevétele, hogy ha a tisztelt gyülekezet e fontos tárgyról ma nem rendelkezik, jobb minden tisztújítási tervekkel fölhagyni, miután a korteskedés megkezdését továbbra halasztani nem lehet; s főképp Sáskay, ki siralmas hangon rimánkodott, hogy csak hallgassák meg tervét, s látni fogják, hogy annak kiviteléhez pénz nem kell, végre ismét székeikre hozá vissza a társaságot, és Sáskay tovább olvasá memoárját.

Azon igaztalan panaszok között, melyekkel Magyarország vádoltatik, egyik fő helyet foglal el a vesztegetés. Aki tisztújításainkban tettleges részt vett, tudja ugyan, hogy az esetek sokkal számosabbak, hol nemes társaink e vétekre nézve szenvedőleg, mint hol azok cselekvőleg lépnek föl, sőt, hogy minden tisztújítást megelőző tanácskozásokban, mihelyt pénzbeli adakozásokra jön a szó, sok egyébként szép előadású szónok hallgatni szokott; azonban miután a fönnemlített előítélet létezik, csak helyeselhetem, hogy Sáskay annak megmutatásá-val kezdé előadását, hogy a tisztújításra kívánt pénz semmi esetre sem a nemesség megveszte-getésére leszen fordítandó.

»Minden ország – így okoskodott Sáskay – , hol szabad választások léteznek, arról gondosko-dott, hogy e fontos jog független, azaz oly egyedekre bízassék, kik anyagi szükségeken fölül állanak. Miután törvényeink erről nem gondoskodtak és számos, egészen vagyontalan nemest ruháztak föl választási képességgel, egyeseknek kell pótolni e hiányt s gondoskodni: hogy a választók, legalább míg nehéz foglalatosságukban eljárnak, minden szükségen fölül emeltessenek, mi természetesen csak úgy történhetik, ha addig, míg a korteskedés s maga a tisztújítás tart, étel— , italról gondoskodva van, s néha egypár forint adatik kárpótlásul azoknak, akik nemesi kötelességök teljesítése által munkát mulasztva kárt szenvednének. Hogy mindez nem megvesztegetési szándékból, hanem épp azért történik, hogy a választóknak teljes függetlensége biztosíttassék, világosan bizonyítja azon tapasztalás, hogy valahányszor ez intézkedés valamely párt által elmulasztatik, a választók nem követhetve szívök indulatát, az ellenfél jelöltjeinek szokták adni szavazatukat. S például, a jelen esetekben nem gondoskodni bizonyos tanyákról, melyeken a jó elvek mellett becsoportozó nemesség tartásáról gondos-kodva legyen, nem volna más, mint nemes társainkat arra kényszeríteni, hogy Bántornyi tanyáihoz menjenek; mi kétségkívül egyike lenne a legszörnyebb veszélyeknek, mik a megyét, sőt a hazát érhetik.

A báró s Tüskey itt nagyot sóhajtának. Karvaly bajszát pödörve mondá: “csak próbáljon valaki Bántornyi tanyájára menni”, s azután valamit a teremtésről kezde beszélni, mit azonban, mert alantabb hangon szólt, nem egészen értheténk.

– Célunk szent s dicső – folytatá Sáskay – , az eszközök, mert távol legyen tőlünk, hogy az ellenünk annyiszor használt elvet, miszerint: a cél az eszközt szentesíteni, kövessük: hasonlóképp tiszták, sőt dicséretesek. S van-e, ki rossznéven vehetné, ha elvbarátainkat ebédre meghívjuk, vagy szűkölködő nemes társainkat pár forinttal segítjük? Semmi sincs, mi föltéteinktől visszatartóztathatna, tehát bátran előre!«

E fölszólítás minden tisztviselők s azok által, kik mint Pennaházy, nem nagy pénzáldozatokra érzék magokat lekötelezve, legnagyobb lelkesedéssel fogadtatott; a többiek, főképp a báró szomorúan fölsóhajta Sáskay szívrázó szavainál, s minden, mit ez utóbbi később az egyesületek ellentállhatlan hatalmáról beszélt, s mily roppant erő rejlik a szegény filléreiben, ha azok öszveadatva, ahhoz értő emberek által, egy bizonyos célra kezeltetnek, csak azon nyilatkozatra bíra nehányakat, hogy az idők rosszak, a rozsnak semmi ára, s hogy éppen a sok egyesületekben fekszik a baj stb.

– Az idők rosszak, az életnek ára nincs – igaz! mind igaz – szólt Sáskay, ki irományait letéve, ez ellenvetéséket olyanoknak tartá, melyeket felelet nélkül hagyni nem lehet – , de vajon nem kell-e azért annál inkább arról gondoskodnunk, hogy ha nem is abszolút, legalább relatív jóságú biztos vevőkről gondoskodjunk? S én erre jobb módot nem ismerek, mint ha a megyének jó tisztviselői kart szerzünk. Az idők rosszak voltak az utolsó három évben is, de a zsidók, kik az egész ország megrontásán dolgoznak, tekintettel voltak a törvényes magisztrátus iránt, s mennyire én tudom, a teins szolgabírák élete nem rothadott el vermeikben, úgy volt dohányunkkal, melyet mind mint primae classist adtunk el, a gyapjúval, gubiccsal, szóval mindennel; s e klasszikus közmondás: officium non fallit, ha passzívumra tesszük át, igaz marad, s elmondhatni, hogy a tisztviselő nem csalatik meg, még a zsidó által sem.

Úgy látszik, Sáskaynak e szavai némi hatással valának, legalább az előbbi ellenvetések nem ismételtettek többé, midőn azonban a szónok elöadá, hogy tekintettel a jelen körülményekre, tervének oly alapot állított föl, melyre semmi készpénz nem szükséges, egy, majdnem “éljen”-hez hasonló “halljuk” következett, s minden jelenlevők osztatlan figyelme bizonyítá, mennyi méltánylást találnak a mély belátású nemzetgazda nézetei, még saját megyéjében is.

Sáskay terve, mely ha majd a szerző által egész kiterjedésben közöltetik, neki kétségen kívül dicsőséget fog szerezni, sokkal tudományosabb, semhogy e szerény elbeszélésben helyt találhatna. Csak rövid kivonatát közlöm tehát.

A bölcs férfiúnak nézete szerint minden tisztújításhoz három dolog szükséges: élelmiszerek, pénz, és, mert hazánkban a többségnek több nagylelkűsége, mint tőkéi vannak, hitel. Az elvek, melyek szerint a Taksony megyei tisztújítás financiális része rendeztetik, következők:

1-ször. Mindenki csak pénzben írhatja alá a segedelmet, mellyel hozzájárulni akar.

2-szor. Minden élelmiszerek készpénzben és meghatározott áron vásároltatnak meg, de csak azoktól, kik pénzbeli segedelmeket írtak alá, s pedig azon arányban, melyben e segedelem nagyobb vagy kisebb vala.

3-szor. A szükséges pénzeket a megye Rotschildei fogják előlegezni, s pedig, mit Sáskay ügyes negácíóinak köszönhetni, öt percentre, természet szerint váltó vagy szóbeli eljárás kikötése mellett. Minden százért, mely aláíratik, a banquierek hetvenötöt fognak fizetni, mi, amint tudva van, Spanyolország minden kölcsöneinél sokkal kedvezőbb. Az egyes kötelezvényre vagy váltóra még két kezes írja nevét. A pénz visszafizetése csak egy év múlva kívántatik, a kölcsönző házak azonban készeknek nyilatkoztatják magokat a teins s nagyságos urak iránti tiszteletből, szokott prorogacionális percentek mellett, az ily hitelezések hosszabbítására is.

A terv, mint látszik, egészen a magyar nemesség géniuszához vala alkalmazva, mely, valamint maga, legszívesebben bízik a múltban, úgy azokat, kik tőle valamit követelnek, a jövővel szokta megnyugtatni. Azonfölül, miután az aláírt pénz mások által vala előlegezendő, az pedig, ki azt aláírá, termésének egy részét önmaga által megszabandó áron készpénzben eladhatá – világos, hogy azon dicsőségen kívül, mely mindenkire háramlott, némelyiknek még az sem vala kellemetlen, hogy nagy fáradság nélkül, éspedig öt percentre, pénzhez juthat. A készség, mellyel minden jelenlevő nevét aláírá, legszebben bizonyítá a közhelybenhagyást, melyet Sáskay terve talált, és soha ember több joggal nem dörzsölheté kezét, mint Taksonynak boldog Law-ja, ki most megelégedett képpel járt körül a szobában, s örömtől sugárzó szemekkel nézé időről időre az ívet, melyen az aláírók névsora hosszabbra nőtt.

A munka bevégeztetvén, a társaság elhagyá az asztalt, s mint az ülés előtt, ismét kis csoportokra oszlott. A báró, mi az igen közönséges, de azért nem kevésbé kellemetes szokások közé tartozik, az egész ülést még egyszer beszélte el, pótolva akkor tartott szónoklatait azokkal, miket ha félbe nem szakasztatik, még mondhatott volna. Sáskay és Karvaly, szokásuk szerint, nem ugyan egymással, de egymásnak beszéltek, s az utóbbi megjegyzé, hogy noha maga is nyolc p. ft.-ot írt alá, meg nem foghatja, miként találhatott az oly általános helyeslésre, holott az egésznek alapja nem áll, és minden tisztújításhoz eleség, pénz, s hitelen kívül még valami kell, az pedig: legény a gáton. Mire Sáskay megvetőleg vállat vonítva csak azt válaszolta, hogy ahol pénz s élelemszerek vannak, oly legényeket, minőknek bizonyos úriemberek 1809-ben magokat mutatták, nem lesz nehéz találni. Karvaly bizonyos emberekről kezde beszélni, kik mióta közpénztárak kezelésétől eltiltattak, mert nagyon is jó gazdák módjára bántak vele, s kevesebbet adtak ki, mint bevettek, mindig új kasszák alkotásáról álmodoznak. S a két nagyérdemű férfiú, kétségen kívül öszvevesz, ha a terem minden oldaláról e kedves szavak: “itt van a leves”, nem hangzanak föl; s ha a két vitatkozó, ismerve a szokást, miszerint Magyarországban ily alkalmaknál néha kevesebb szék, mint vendég található, nem sietnek helyeikre.

S most hagyjuk a társaságot kellemes helyzetében, s ha nehány olvasóim az ülés hosszas leírása után talán azt reménylik, hogy a vacsora részleteibe fogok ereszkedni, s a Taksony megyében divatozó főzésről némely tanulságos adatokat közlök, vigasztalják magokat azon meggyőződéssel, hogy miután a taksonyi nemesség életének nagyobb részét asztal mellett tölti, s pedig nemcsak tanácskozva – ezen tárgyak előadására többször leend alkalmam. Legyen elég ez egyszer elmondanom, hogy a nagyságos háziasszony, ki Slacsanek és a báró között férjének elnöki székét foglalta el, mind a szolgáló inasok többszöri megszidása, mind az ételek többszöri kínálása által, háziasszonyi tisztét fölségesen teljesíté, s hogy a vacsora általánosan pompásnak s az ételek számolhatlanoknak tartattak még azok által is, kik, mint sokan a vacsora vége felé, minden tálat s palackot kétszeresen nem láttak magok előtt.