Edes Anna

Kosztolányi Dezső

ÉDES ANNA

“Oremus pro fidelibus defunctis. Requiem aeternam dona eis Domine et lux perpetua luceat eis.

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.

Absolve Domine. Benedictus Dominus Deus Israel.

Et ne nos inducas in tentationem. Sed libera nos a malo.

A porta inferi. Erue Domine animam eius.

Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem.

Domine Jesu Christe miserere ei. Christe parce ei.

Domine exaudi orationem meam. Et clamor meus ad te veniat.

Miserere mei Deus. Non intres in judicium cum famula tua Domine.

In paradisum deducant te Angeli: et cum Lasaro quondam paupere vitam habeas sempiternam.

Oremus. Anima eius et animae omnium fidelium defunctorum per misericordiam Dei requiescant in pace.”

(Rituale Romanum)

KUN BÉLA ELREPÜL

Kun Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután – úgy öt óra felé – a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett.

Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték.

A MÉLTÓSÁGOS ÚR, AZ ELVTÁRS ÉS A MÉLTÓSÁGOS ASSZONY

Mikor ennek 1919. július 31-én, délután hatkor híre futamodott, Vizy Kornél kikiabált:

– Katica.

A konyhában egy lány állt, kövér, mint a töltött galamb.

Úgy látszik, kimenőre készült.

Már teljesen felöltözködött. Rózsaszín ingblúz volt rajta, fehér szoknya, fekete viaszkosvászonöv, új lakkcipő. Kézitükrében szemlélgette magát, rizsport hintett zsebkendőjére, ezzel bemaszatolta a dundi-puha arcát.

Hallotta a kiabálást, de nem mozdult.

A csengettyű régen elromlott náluk – már a Károlyi-korszakban —, azóta csak így kiabáltak itt a cselédeknek, vagy kopogtak a dolgozóból, melyet a konyhától vékony vendégfal választott el.

A hang dühösen kiabált.

Erre a lány áthaladt a hosszú, keskeny előszobán, szemügyre vette magát a ruhafogas tükrén, igazgatta haját, és riszálva gömbölyű farát az ebédlőbe imbolygott.

Az ebédlő díványán egy negyven év körüli férfi heverészett, oly elhanyagolt, mint egy csavargó. Gyűrött puhainget viselt, nyakkendő nélkül, kitérdelt, téli nadrágot, toprongyos cipőt. Csak a sasorr meg az arcát keretező fekete pofaszakáll mutatta, hogy mégis valaki.

Kezében a Vörös Újság legutolsó számát szorongatta, távol a szemétől, egész a térdénél, mert erősen messzelátó volt. Annyira elmerült az olvasásban, hogy most nem mindjárt vette észre a cselédet. A cikkek már bejelentették a készülő összeomlást, ezzel a címmel: Veszélyben a proletárhaza!

Katica közelebb lépett a díványhoz.

– No mi lesz? – dörmögte kedvetlenül Vizy. – Hányszor ordítsak? – és hogy enyhítse szigorát, vállat vont fektében.

A lány a lakkcipője orrát bámulta közönyösen.

– Jó – mondta Vizy, mintegy magával vitatkozva, elnézően s mégis zordul. – Csukja be az összes ablakokat.

Katica indult.

– Várjon. A redőket is. És a zsalukat is. Értette?

Majd hozzátette:

– Fölkiabáltak.

Ledobta a Vörös Újságot, csörgött a hitvány szalmapapiros, mely barnás-füstös volt, mintha valami világégés pörkölte volna össze. Vizy fölkelt a díványról, s két kezét nadrágzsebébe dugva kitekintett az ebédlő nyitott ablakán.

Lenn sétált az a vöröskatona, aki az előbb fölkiabált, de már oly egyedül és elhagyatottan, hogy nem is gerjesztett gyűlöletet. Apró, csenevész proletár volt, nem is emberhez, hanem egy embrióhoz hasonlított, akinek a vállára szuronyos puskát biggyesztettek.

Az alkony úgy hullámzott a Vérmező lesült, agyontiport gyöpén, mint egyébkor: megaranyozta az Istenhegyet, a Jánoshegyet, és távol jelentősen felcsillogtatta egy templom keresztjét.

A Gránit-lépcső táján kettes-hármas csoportok álldogáltak – a riadt embernyáj, mely hirtelenül pásztor nélkül maradt —, suttogtak, amint mostanában megtanulták, süketnéma jelekkel, a szájak mozgásáról olvasva le a szavakat.

Mindössze ez jelezte a változást.

Felhő sehol. Álmos levegő nehezedett mindenre, mint nyári zivatarok kitörése előtt, mikor a szél visszatartja lélegzetét, és a természet egy óriási szobának, a fák játékszereknek, az emberek viaszbáboknak rémlenek.

Ebben a bénulatban nem volt se mozgás, se hang, csak egy kép mozgott és üvöltött, az a plakát, mely ezt ordította: Fegyverbe, fegyverbe!, az a vad, őrült matróz, aki egy lobogót rázott hihetetlen lendülettel, egészen összeolvadva vele, s úgy kitátotta csontos száját, mintha el akarta volna nyelni a világot.

Vizy sokszor elment e falragasz mellett, de igazán sohase merte megnézni. Úgyszólván most nézte meg először nyugodtan, káprázás nélkül, ahogy a leáldozó napot nézzük meg, mely már nem sérti szemünket.

Messze, a Krisztina körúton teherautó vágtatott befelé, a tűzoltókocsi sebességével, megrakva gyermekek cifra terhével, akik a Zugligetből, tömegkirándulásról jöttek haza, s gallyakat ráztak, integettek kezeikkel.

A hegy felől énekszó hallatszott, cingár, cérnahangú, unisono:

Föl, föl, ti rabjai a földnek,

Föl, föl, te éhes proletár…

Ifjúmunkások, inasgyerekek, tízen-tizenöten, igazán önzetlen tájékozatlansággal fújták most, amire megtanították őket, az Internacionálét.

Katica a többi szobákban már végzett, az ebédlőben is becsukta az ablakot.

Mikor a lakás minden ablaka be volt csukva, Vizy odalépett Katicához, és valami hideglelős, édeskés mosolykával ezt suttogta:

– Megbuktak.

A cselédet nem érdekelte a dolog, vagy nem mutatta. De a gazdája eléje állott. Miután felesége még nem jött haza, valakit keresett, hogy kiöntse szívét.

– Katica – ismételte —, megbuktak a vörösök.

A cseléd csak egy csodálkozó tekintettel felelt, hogy az úr ennyi bizalomra érdemesíti.

– A gazemberek – tette hozzá Vizy táguló orrcimpával, a bosszú édes mámorával.

Alighogy kiejtette ezt, dörömböltek a külső ajtón.

Vizy elsápadt. A levegőbe nézett, mintha a szót keresné, melyet az előbb kimondott, és hogy eltüntesse nyomát, utánanyúlt, mint mikor cigarettafüstöt hessegetünk.

– Majd én – szólt, s hirtelen elhatározással az előszobába ment ajtót nyitni, mintegy a veszedelem elé sietve.

Mindenre elszántan lépkedett.

Ez járt fejében: túszszedés, házkutatás, vésztörvényszék! És az, amit védelmére hoz föl: húszéves közpálya, szociális lelkiismeret, marxizmus, melyet elvben helyesel, csak túlzó kinövéseit nem!

Már más ember volt. Nem érezte magát a bolsevizmus mártírjának, talán inkább a régi rend áldozatának, mely bizony sokszor háládatlanul mellőzte. Kabátja zsebében megtapogatta szakszervezeti igazolványát. Szerencsére még nem tépte szét, amint délután akarta.

Egy emberke állott előtte a folyosón, vöröshajtókás postáskabátban, melynek gallérja otthonosan ki volt gombolva.

– Méltóságos uram – harsogta az emberke, hangosan, hogy az egész ház lakói meghallhatták —, méltóságos uram.

– Elvtárs – üdvözölte Vizy —, hát maga az, elvtárs?

– Alázatos szolgája, méltóságos uram.

– Jöjjön be, Ficsor elvtárs.

Így társalogtak igazi világtörténelmi udvariassággal, mindketten bizonytalanul, kölcsönösen előnyt adva egymásnak.

Vizy Kornél miniszteri tanácsos négy hónap múltán most hallotta először régi címét. Egy kis örömöt érzett, de egy kis csalódást is, hogy nem azok érkeztek, akiknek jöttére már elkészült. Ficsor pedig, az Attila utca 238. számú ház házmestere le volt forrázva, hogy a ház tulajdonosa még most is elvtársnak titulálja.

A házmester belépett az előszobába, kezet nyújtott a méltóságos úrnak. Vizy megszorította a kezét.

A kezelést a proletárdiktatúra idején Vizy kezdte, aztán mindig Ficsor ajánlotta fel, előzékenységből.

– Megbuktak – lelkendezett Ficsor, még mindig hangosan. – Megbuktak a zsiványok. Már szedik a sátorfájukat.

– Hm – hümmögött Vizy, mintha újságot hallana.

– Igen, méltóságos uram, a Váron már künn leng a nemzetiszín zászló. A sógorom tűzte ki.

– Az a fontos – válaszolt kitérően Vizy —, hogy végre béke legyen és nyugalom.

– A szép piros-fehér-zöld – bólongott Ficsor, folytatva a hazafias álmodozását, s oldalt kémlelte Vizy mozdulatlan arcát. – Lesz itt tánc, méltóságos uram, lesz most itt tánc.

Vizy figyelte ennek a szerencsétlennek a vergődését, de elzárkózott, nem felelt.

Ficsor zavarba jött.

– Tudniillik – hebegte – a csengettyű. Most volna egy kis időm. Gondoltam, megcsinálom a méltóságos úréknak.

– Ott a telep – mutatott Vizy a konyha felé.

– Tudom, méltóságos uram – mosolygott Ficsor, aki fájó sértésnek tartotta a föltevést is, hogy ő, a házmester, ne tudná, hol a háziúrék telepe. – Csak egy létrát kérnék.

Katica a szép ünneplő ruhájában bosszúsan hozta a létrát. Üggyel-bajjal helyezték el a szűk, barátságtalan konyhában, mely csak a vakudvarról kapott világítást, és nappal is sötét volt. Ficsor föl akarta csavarni a villanyt. A körte azonban már rég eltört. Gyertyát kért.

Kezében a gyertyával fölkapaszkodott a telephez, a létra tetejéről magyarázta a háziúrnak, mi a csengő baja. Fontoskodva beszélt, túlozva munkája érdemét és értékét, de alázatos tisztelettel, mely által nyilván azt a félszeg helyzetet is igyekezett tompítani, hogy ő pillanatnyilag ily magasan áll, a méltóságos úr fölött.

Az ingó létra tetején, melyet Katica támogatott, mohón látott a munkához. Azt, amit elmulasztott, egyszerre pótolni akarta. Babrálta az elemeket, egyenként leemelte, a konyhaasztalra helyezte. Kapargatta bicskájával a rozsdás drótokat. Az üvegekbe konyhasót tett, vizet öntött.

Ekkor az ajtón újra zörögtek.

Lila pongyolában nyúlánk, előkelően magas hölgy lépett be, hajadonfőtt.

– Kezét csókolom, méltóságos asszony – hajlongott Ficsor a konyhából, s hogy nem kapott választ, megint: – Kezét csókolom.

A nő ekkor sem viszonozta köszönését, fejét félrefordította, bement az ebédlőbe.

Vizy utána.

Itt átölelte feleségét, kitört fékezhetetlen boldogsága. Az örömtől vicsorgott.

– Tudod?

– Mindent. Azt beszélik, hogy még ma éjjel megszállnak. A románok.

– Dehogy. A nagyhatalmak ezt nem engedik. Nemzetközi megszállás lesz: olaszok, franciák, angolok. Tatár Gábor mondta.

A nő végigsimította szép, borostyánsárga haját. Leroskadt a hintaszékbe.

Üres szemmel nézett maga elé, ahogy szokott, a tárgyakon át, az embereken át, mintha nem azt látná, ami előtte van, hanem valami mást.

– Hol maradtál? Már aggódtam.

– Szaladgáltam. Ezért – mondta Vizyné, s míg lassan hintáztatta magát a hintaszéken, kinyitotta cérnakesztyűs kezét, melyből egy újságpapírba burkolt kis csomagot dobott az asztalra.

– Mi ez?

– Vaj – szólt az asszony fitymáló mosollyal. – Három zsebkendőért.

Ficsor a konyhában zörömbölt: a létrára mászott, hogy visszarakja az elemeket.

Vizyné kifelé figyelt. Fejmozdulattal kérdezte:

– Hát ez mit akar itt?

– A csengettyűt javítja.

– Most jutott eszébe. Négy álló hónapig könyörögtünk.

– Maga ajánlkozott.

– Miért nem dobtad ki?

– Ugyan.

– De igen. Ki kell az ilyent rúgni. Vörös.

– Csöndesebben: meghallja.

– Hát aztán? Talán nem vörös? Piszok. Bolseviki. No várj csak…

Vizy erre még nem tartotta elérkezettnek az időt.

Az asszony azonban oly eréllyel, melyet nem lehetett volna várni, fölugrott, az előszobába ment, hogy a házmestert kiutasítsa.

Ebben a pillanatban az elhagyott, oly sokáig halott lakáson végigreszketett a villamoscsengő szava. Diadalmasan és ünnepien, keményen és élesen csörömpölt, életkedvet, reménységet keltve. Ez a friss, vidám acéltrilla lelket öntött beléje, átjárta minden falát, öntudatra ébresztette az egészet.

Vizy benn az ebédlőben gyönyörködve hallgatta. Felesége Katicát kereste, de látta, hogy megint kérdezés nélkül szökött ki éjszakára.

– Kész – újságolta Ficsor, s lehajolt, elkapta kezét, és ezúttal sikerült megcsókolnia.

Visszavitte a létrát. Majd sejtve, hogy csengettyű és a kézcsók még nem elegendő, vakmerő bizalmassággal, mint aki valami titkot közöl, a közelébe lépett, és csaknem a fülébe súgta:

– Méltóságos asszony – szemét a földre sütötte —, volna egy lány.

– Micsoda?

– Egy cselédlány.

Vizyné azt hitte, hogy a füle cseng, hogy nem jól értette. Rátekintett a házmesterre, mély, titkolhatatlan érdeklődéssel. Szeme fölragyogott. Nagyobb örömet akkor sem érezhetett volna, ha egy gyémánt nyakéket ígérnek neki.

– Pesti? – kérdezte.

– Dehogy. Balatoni. Parasztlány. A rokonom.

Az asszony fölizgatódott. Mindig ilyen kéz alatt szerzett lányokról álmodozott, de ilyeneket eddig még soha senki sem ajánlott.

Bűnnek tartotta volna, hogy a fontos kérdést kutyafuttában vitassa meg, ezért a házmestert a konyhába intette, leültette az asztalhoz, ott a lobogó gyertyavilágnál gyóntatta, hosszan tárgyalt vele, egészen megfeledkezve az uráról.

Ficsort maga kísérte ki.

Aztán visszatért a konyhába. Az asztalról két ujja hegyével fölemelte Katica zsebkendőjét, megszagolta, undorodva a földre dobta, félretolta kézitükrét, becsukta a vakudvarra néző ablakot, s a vacsorakészítéshez látott: kenyeret pirított, teavizet forralt.

FANYAR VACSORA

Vizyné látván, hogy a külső ajtónál senki sincs, bement az ebédlőbe.

– Mit akarsz?

– Csak próbálom – mondta Vizy. – Szól.

– Hallom.

– Megcsinálta?

– Hallod.

– Remélem, nem mondtál neki semmit.

– Nem. Hagyd már – rivallt rá az asszony, mert Vizy még egyre nyomogatta a csengettyű gombját. – Mit játszol? Olyan vagy, mint egy gyerek.

– Éhes vagyok. Vacsorázni szeretnék.

– De kinek csöngetsz?

– A Katicának.

– Őnagysága már réges-rég elment.

– Hová?

– Hová? Hát oda, ahova rendesen. Lófrál.

– Most?

– Most hát.

– De ma senkinek sem szabad az utcán járni.

– Bánja is ez. Megjött a Lajos.

– A Hack?

– A Hack. Az uszállyal.

– És mikor jön haza?

– Nem kötötte az orromra. Majd éjfélkor – fakadt ki Vizyné, s hogy izgassa magát, tódította —, majd valamikor hajnalban.

– Vitt kulcsot?

– Azt hiszem.

– Mondhatom, kellemes – szólt Vizy. – Roppant kellemes. Nyitott ajtónál aludni. Akárkit behozhat.

– Érdekes vagy. Úgy teszel, mintha először történnék. Nevetséges vagy – és ingerülten sarkon fordult, becsapta maga után az ajtót, amint Katica szokta.

A konyhában dobálta az edényeket, csörömpölt. Olykor szüksége volt ilyen érzelmi kitörésekre. Miután belefáradt abba, hogy urával együtt mint szövetséges vitassa meg életük nagy, sohase szűnő gondját, efféle zendülésekkel adott kifejezést bosszúságának, pár pillanatra úgy tüntetve föl a dolgot – legalább önmaga előtt —, hogy az ura az oka az egésznek.

Fatálcán bevitte a vacsorát: egy findzsa teát, pár szelet pirított kenyeret, a vajat, melyet délután szerzett.

Vizy, aki délben csak tökkáposztát evett s egy darabka marhamájat, a híg, fűzöld teára pillantott, a gyanús, fekete-sárga kukoricakenyérre, melyet a pirítás se tett kívánatosabbá. Fanyalogva érdeklődött:

– Más nincs?

– Mi volna.

– Nem is terítesz?

– Hiszen este nem szoktunk.

– Mindegy – hagyta helyben Vizy. – Jó így is.

Fejét tenyerébe temette, mint amikor valami nem volt rendben a háztartásban. Sokáig nem beszélt. Gondolatban már kívánta a fehér abroszt, a rózsás porcelántányérokat, az ezüstkéseket, a metszett borosüvegeket, melyek hajdan ragyogtak ezen az asztalon, hogy vacsorákat adtak minisztériumi barátainak.

– Te nem eszel? – faggatta feleségét.

Vizyné csak ritkán vacsorázott. Évek óta ideges gyomorbajban szenvedett. Betegsége a bolsevizmus alatt a sok izgalom folytán rosszabbra fordult. Gyomrában savanyúságot érzett.

Elővett egy papírdobozt, kiöltötte vérszegény nyelvét, rátett három sötétzöld labdacsot, leitta egy pohár vízzel, s összeborzongott.

Annál inkább nekilátott az ura. Az egészséges férfi mohóságával ropogtatta fogai alatt a kiszáradt, keserű-édes kukoricakenyér szeletkéket, melyekre csakhamar fölkente az öt deka vajat. De máris elfogyott minden. Kopogott a szeme. Kavargatta teáját, zaharint dobott beléje. Cukor híján a zaharint is szerette. Legalább édes volt.

Amíg nagy zajjal hörpintgette teáját, Tatár Gábor kollégájával való találkozását mesélte el, akitől az Úri utcában megtudta, hogy vége, hogy végre vége van, vége. Vége a szociális termelésnek, a forradalmi öntudatnak, nem zaklatják többé a tisztességes, dolgozó polgárságot.

Vizy határtalanul gyűlölte a vörösöket, amire megvolt minden oka. A bolsevizmus alatt koplalt. Mihelyt kitört a kommün, rendelkezési állományba helyezték. Fizetését ugyan az akkor uralkodó fejetlenségben elfelejtették letiltani, de mit vásárolhatott rajta? A háborúban tönkrement. Mindjárt az elején hadikölcsönbe fektette egész vagyonát, kétszázötvenezer aranykoronát, mert föltétlenül bízott a német fegyverek győzelmében. Csak a kétemeletes háza maradt meg, ez se jövedelmezett. Első emeletét, négy szobát, ők maguk lakták, a második emeleti két lakást háziorvosa, Moviszter Miklós és Druma Szilárd, egy fiatal ügyvéd. Házát a vörösök kommunizálták. Ez a ház itt a Mozdony utca tőszomszédságában különben is szemet szúrt a Lenin-fiúknak. Druma Szilárdot túsznak vitték, s két hónapig ült a gyűjtőfogházban, az öreg Moviszternek, a klerikális orvosnak folyton kellemetlenkedtek, Vizyéknél először akkor jártak, amikor feleségét letartóztatták. Felesége egy asztalkendőt rázott ki az erkélyen, azzal vádolták, hogy jeleket adott az ellenforradalmároknak. El is hurcolták a parlamentbe, csak éjfélkor engedték haza, testben-lélekben megtörve. Másnap reggel feljött hozzájuk egy fiatal politikai megbízott, aki nádpálcáját bőrlábszár védőjéből kihúzva hetykén csapkodott a lakásban, elrekvirálta tőlük két szobájukat, az ebédlőt, melyben most ültek, s a mellette lévő szalont. Szerencsére előbb megbuktak, mintsem lakókat küldhettek volna.

De mindennél jobban fájt az, hogy a minisztériumban tétlenségre kárhoztatták. Féktelen politikai becsvágy lakozott benne, s ez táp híján zakatolt, mint az üres malom. E boldogtalan hónapokban csak tengett-lengett. Mogorva, bizalmatlan hivatalnokember volt, annak előtte soha semmibe se avatta feleségét. Most megeredt a szava. A hosszú sétákon a budai hegyekben, vagy itt, míg várták a rettenetes látogatókat, neki tartott szabadelőadásokat politikai “plattformjairól” meg azokról a tacskókról, akikkel megnyomorították a minisztériumot.

Efölött nem volt oly könnyű napirendre térni. Amint megitta teáját, le-föl járkált, az ellenforradalmi eseményekről beszélt, melyek egyszerre megnyugtató, történelmi veretet kaptak.

– Emlékszel – kérdezgette folytonosan —, emlékszel?

Ismerőseit emlegette, akiket fölakasztottak, a hivatalnokot, aki röpcédulákat osztogatott a templomokban, s ezért a parlament előtti téren kivégezték, a ludovikásokat, a hős ludovikásokat, akiket ezek a sehonnaiak ellenforradalmi “süvölvények”-nek csúfoltak.

– Hát a monitorok. Amikor felrohantak a Dunán sötét füstbokrétával. Épp borotválkoztam. Azt hittük, hogy a kommunisták lövöldöznek. Tatárékhoz szaladtunk föl, a padlásablakból néztük. A Duna-parton úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák. Akkor ölték meg szegény Berendet, a híres gyermekorvost.

Várt kicsit, majd folytatta:

– Az úrnapi körmenet az más volt. Valami szemüveges szovjet-alak kerékpáron nekihajtott az Oltári Szentségnek, szidalmazta – azt mondják – le is köpte. Egy pillanat alatt földre teperték, a kapu alá vitték, addig verték ököllel, botokkal, míg ki nem adta páráját. Állítólag egy pincér ütötte agyon.

De a legizgalmasabb, mindennek a megindítója mégis a krisztinai forradalom volt. Ezt mind a ketten színről színre láthatták.

– Te már akkor érkeztél, mikor a teherautóról leszálltak a fekete, göndör terroristák, és sortüzet adtak a templomra. A tömeg sivalkodva menekült az elemi iskolába, ott vöröskatonákat soroztak. Nem láttad azonban az elejét. Én ott voltam. Úgy kezdődött, kérlek, hogy zsebkendőket lobogtattak. Az egész Krisztina tér fehérlett. Megálltak a villamosok, mindenki levette kalapját, a Himnuszt énekelték. Sohase felejtem el. A vörös zászlót leszakították, elégették. Valami szőke színésznő gyújtotta meg a Mária gyógyszertár előtt. Aztán együtt rohantunk haza. Szürke, szeles nyári nap volt. Előttünk egy kislány szaladt, kezében az elefántcsont fedelű imakönyvvel. Szegény, a mi házunk előtt rogyott össze. Nem bírta tovább az izgalmat. Sokáig hevert a járdánkon, mint egy darab fa. Nem tudott magáról semmit. Te hoztál neki egy pohár vizet. Emlékszel?

Már az is gyönyörűség volt, hogy erről ily nyíltan, ily hangosan lehetett beszélni. Vizy azonban nem kapott választ. Felesége csak bámult a semmibe, tágra nyílt, érdekes-szürke szemével.

Hosszú szünet után szólalt meg:

– Holnap megint álmos lesz.

– Kicsoda?

– A Katica. Megint kilencig döglik majd.

– Vagy úgy – szólt Vizy, mert ő még mindig künn járt a tömegben, ahol a történelem erjed, s a sors vaskockái zuhognak. – Mért engedted el? Miért nem vagy hozzá kissé erélyesebb?

– Merek is. Itthagy – mohón ragadta meg a szót. – Csak láttad volna, milyen gyilkos szemeket meresztett múltkor, mikor arra céloztam, hogy talán mégse menjen el minden este.

Vizyné váratlanul fölugrott, Katica hangját utánozva sápítozott:

– “Ha tetszik, akár vissza se jöhetek.” Ezt mondta a pimasz. Aztán kilibegett az ajtón – és most mutatta – így – és utánozta Katica járását is.

Az ura egy pillanatig döbbenten nézte feleségét, aki végigtáncolt a szobán, s dühében játszott, mint valami különös színésznő valami különös színpadon.

Megszánta őt, s hogy mondjon valamit:

– És te mit tettél?

– Mit? Azt, mint mindig. Nyeltem. Szerettem volna belerúgni abba a vastag…

– Hát bizony, ezek ilyenek.

– Csak zabálnak – kesergett az asszony. – Két pofára. Meg katonáznak. De ez – s az urához hajolt és suttogott —, ez kérlek, beteg is.

– Mi baja?

– Az – mondta Vizyné jelentősen. – Az a baja – s ránézett, rémülten.

– Nem látszik rajta.

– Láttam a fehérneműjén.

– Hiszen kövér.

– Attól olyan dagadt. A lába, az a puffadt lábikrája. Undorító. Aztán a bátyja is idejár, az a vad bátyja, a mozdonyvezető. Félelmetes. Valóságos kocsma a házunk. Az ember fél a tulajdon otthonában. Fizetett ellenség. Jaj, csak már ne látnám azt a ronda, szőke pofáját. Megváltás lenne.

– És a többiek? – kérdezte Vizy szórakozottan. – Hagyd el: a többiek se különbek.

Vizyné nagy lélegzetet vett, tiltakozni akart, de egyelőre inkább magába fojtotta felháborodását.

Soha, amióta az eszét tudta, nem látott ilyen komisz dögöt. Ez olyan volt, mint a lajhár, és szemtelen és erkölcstelen és közönyös, főképp közönyös. Úgy járt a lakásban, mintha az övé volna, és semmi köze se volna azokhoz, akik itt élnek. Ha reggelente megkérdezte tőle, hogy mit főznek, pimaszul elbiggyesztette száját, csak ennyit felelt: “nekem ugyan mindegy”. Ki hallott ilyet? Ácsorogni sohasem akart. Viatorisznál, a fűszeresnél őneki magának kellett sorba állnia a többi koszos cseléddel, órákig strázsálni tizenöt deka zsírért, míg lába le nem rogyott a fáradtságtól. Katica addig mulatni ment a babájával, azzal az undok, tetovált karú hajóslegénnyel, a Hack Lajossal, aki annyi pénzt költött rá, nem tudni honnan. Pedig beszélt vele szépen is, pirongatta, feddette, parancsolt is neki. Minden hiába. A szó egyik fülén be, a másikon ki. Törődött is azzal, hogy olyan gyönge, hogy a batyuzásban tíz kilót soványodott, bánta is ez, hagyta őt dolgozni, szaladgálni, padlót vikszelni, a gyalázatos.

Hát a többi.

Kezét ölébe süllyesztve mártírarccal tűnődött, mint akkor, amikor egyedül emésztődött. Azon gondolkozott, hogy a többiek csakugyan jobbak-e?